Ma inkább azt tapasztaljuk- és az már Adorno félelmein is túltesz ,hogy a televízió a társadalom teljes atomizálásának végrehajtója. Már azok sem tudnak egymáshoz emberien szólni, akik ugyanazt a képernyőt nézik. Mert a televízió azt a furcsa hitet kelti, hogy amit én ,az egyedi néző
gondolok, azt senki más nem gondolja.Mi lenne, ha a műsor arról beszélne, ami egy társadalom mély történéseiben benne van? Nem csupán korrupt politikusokról, utcalányokról és percéletű sztárokról zengene. Tegyük fel: ha a nemzet valódi gondjai jelennének meg a képernyőn, elképzelhetővé válna, hogy valaki Záhonyban ugyanazt gondolná, mint másvalaki Szentgotthárdon. S ha a televízió azt is megmutatná, hogy ez a két ember egyetért, akkor megszűnne az atomizáltság. Akkor egyikük sem gondolná, hogy egyedül van. Akkor felépülne egy olyan társadalom, amelyben gondolat gondolattal párosulna, érték értékkel.
Ennek különös jelentősége lett volna egy rendszerváltó országban,s éppen a változás idején. Talán nem véletlen, hogy nálunk a média történései úgy történtek, ahogy.Magyarország 1990 előtt nemcsak politikai és gazdasági válságban volt, hanem -részben Trianon következményeképpen-mély nemzeti válságban is. Kultúra, oktatás, egyház... Szinte nem volt terep, ahol a szónak az lett volna az értelme amelyt atyáink meghatároztak.Mivel a rendszerváltozásnak a korábbi kultúrateremtő és- közvetítő intézmények szétverésével , módosulásával kellett járnia.
egyedül a rádió és a televízió lett volna alkalmas arra,hogy egyik napról a másikra közvetítse azokat a tudattartalmakat, amelyeket négy és fél évtizeden át eltiltottak a társadalomtól. Nem kellett volna más, minthogy azok a személyiségek ülhessenek a kamera elé, akik rendelkeznek a megfelelő tudással és erkölcsi hitellel. A média nem ezt tette. A szabadság nevében kétségbe vont minden új, vagy régen megmért gondolatot. Kétségbe vonta a szabadság érvényét.Hozzátehetjük azonban, hogy a politikával szemben álló értelmiség sem törte magát a televíziózásért. Annyira nem, hogy ez a furcsa tartózkodás, ellenségeskedés 1990-ig és utána is megőrződött.
Azon a történelmi tetten túl, amikor Csengey Dénes 1989 március 15-én-1848-ra emlékezvén- a nép nevében "lefoglalta" a magyar televíziót, csupán egy-két halovány nemzeti gesztusra vagy ünnepi nyilatkozatra futotta. A liberálisnak mondott értelmiségen kívül senki nem érezte úgy, hogy akár a rádió, akár a televízió kulcsa lehet a rendszerváltozás minőségteremtésének. A liberális értelmiség pedig éppen a nemzeti tartalmak közvetítésében nem buzgolkodott az élvonalban. Pedig a nemzeti gondolat vállalására lett volna szükség. Csengey Dénes olyan beszédet mondott, amelynek-azóta világosan láthatjuk-nemcsak arra a napra volt érvénye.
"Tőlünk senki ne féltse a televíziót!-kiáltotta a szabadságtéri lépcsőről.-Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk!. És ugyanígy ne féltse tőlünk senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk!
Elég időnk volt megtanulni,hogy ebben az országban végül mindent mi fizetünk meg, legyen az egy szétlőtt ház, egy bezúzott ablak, vagy egy elkótyavetyélt hitelösszeg."... ezt mondta akkor az MDF fiatal politikusa, egy évvel a kormányalakítás előtt. S hozzátette: "Azért vonultunk ide, hogy ezt most külön,erős hangsúllyal a Magyar Televízióról is elmondjuk. Ki akarjuk nyilvánítani, hogy a televízió a nemzet tulajdona nem a kormányé,és azt is, hogy e tulajdonjogot a jövőben érvényesíteni kívánjuk.
Szabad sajtót, szabad rádiót, szabad televíziót!
Társadalmi ellenőrzést a nyilvánosság minden fóruma fölött!
Minden alkotmányosan szerveződött politikai tényezőnek nyilvános véleményalkotás, a nyilvános programhirdetés egyenlő jogát, egyenlő lehetőségét!
Elsőbbséget a nemzeti kultúra értékeinek, teret az európai tájékozódásnak!
Megnyilvánulási lehetőséget a nemzeti kisebbségeink iránti felelősségnek és szolidaritásnak, új, egységes nemzeteszmét a világban szétszóródott magyarságnak!
A történelmi bűnök és meghurcoltatások nyilvános feltárását, ítéletet, rehabilitációt és megbocsátást!
Nemzeti megújulási programot!
Ezek a követeléseink barátaim!"
Mégis, a rendszerváltozás legnagyobb feladata került ebek harmincadjára. Mindebből az következett, hogy a tájékoztató és kultúraközvetítő intézmények inkább ellenzői voltak a rendszerváltozásnak mintsem segítői.Az e köré vonható ellentmondásokat csak tetézi, hogy a pártállam rádiója és televíziója-a szakmai minőséget tekintve- különb volt mint a mai. Politikai értelemben sokféle züllöttséget lehet felróni a múltnak, de ha az archívumokban őrzött értékeket megszemléljük, az összehasonlításban orcapirulás nélkül nem beszélhetünk a kilencvenes évek végéről és az új évezred elejéről?Ilyen mélypont,mint ma, sohasem volt!
Hogy ez mennyire egyetemes magyar probléma,mi sem mutatja jobban, mint a "szembesülés önmagunkkal "című írás, amelyben a kolozsvári újságírónő, Horváth Arany kapcsolja össze a szakmai, műveltségbeli hiányokat az erkölcsiekkel, s az egészet rávetíti a közelmúlt történelmi vásznára." A cinizmus és a részvétlenség erkölcse a középszerűek és a középszeren aluliak tulajdona.
A gyökértelenek, a hagyományokból kivetkőzöttek, a félműveltek, akik(...)felületes tudásukkal mindent felülbírálnak,(...)megmakacsolják magukat az üres jelszavak mellett,Érzik, hogy ezek azok a szalmaszálak, melyekbe kapaszkodva ideig-óráig felszínen tarthatják magukat...
Többnyire ilyen elemekből tevődnek össze a posztkommunista erkölcsiség hordozói. Önálló elhatározásra képtelenek,csupán mások suggestio-ját követik. Jean Cocteau francia író megállapítása: "nagy baj, ha felébred álmából a butaság, de még nagyobb veszély, ha a butaság elkezd gondolkodni.Ahol a butaság gondolkodik, ott megjelenhet az anarchia, a diktatúra, és jó talajra talál az alantasság.(....) Ezzel pedig hallgatásra ítélhetik a jó erkölcs szószólóit. A magabiztos szellemi kisiparosok, a "mindenhez értők"életeleme a mániákus szereplés és a valódi érték lekicsinylése. szemérmetlenül csúsztatnak..."
Ez megerősíthet abban a hitünkben, hogy valamiképpen az írástudás méltóságát kellene visszavinni a szakmába, s nem csupán abban az értelemben, hogy a televíziósok helyt tudjanak állni a legjobb lapok piacán. Ez talán a legkevésbé fontos, hiszen egy másik szakmai terepet választottak. Az viszont fontos lenne, hogy annak az erkölcsnek legalább a minimumát megközelítsék, amelyről a magyar újságírás évszázadai tanúságot tesznek.
Szabó Piroska
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése