Szabó Dezső vezércikkei a Virradat-ban : A magvetők

A városi nyomorúság, a politikai szemét, az üzlet: megengedett rablás. A letepert magyarság köpenyén idegen latrok osztozkodnak. A magyarság nagy történelmi munkájáért Európa azzal fizetett, hogy szabad zsákmányává tette minden zsivány étvágynak. Benn pedig a megtépett ország testén azok az urak, azoké a pénz, az élet, a hatalom és minden élvezet, akik az elfáradt magyart hátba szúrták, földjét felkínálták az ellenségnek, akik, mikor koldussá rabolták az őket védő magyart, gaz rágalmakkal vádolták be az öt világrész előtt. A magyar pedig tűr, tűr, éhezik és dolgozik.
Oh, jól esik most a föld biztatása. Künn a márciusi napban földnek hajlik a magyar paraszt, fogja az eke szarvát, s új életnek hasítja fel a magyar földet. És utána megy az új barázdán a magyar asszony, kötényéből széles mozdulatokkal dobja a földbe a magot. Veti a magyar földbe a jövő kenyerét. Ez a mi erőnk, ez a mi egészségünk, ez a mi jövőnk.
És ez a vetés akaratlanul egy másik vetést hoz vissza szemeimbe, a világtörténelem legnagyobb vetését és kérdem: hol van az ő aratásuk?
Ott álltak 1914 augusztusában indulásra készen Budapest utcáin és terein a magyar katonák. Ezer és ezer trombita, dob és réztányér harsogta, hogy Isten, áldd meg a magyart. Eddig tiltva volt ezeknek az instrumentumoknak ilyen illetlen dolgot zengeniük, de most hadd áldja Isten a magyart, most vérére van szükség, óceánjára a magyar vérnek. A szíriai Budapest millió hanggal rikácsolt éljent azoknak, akik elvállalták, hogy értük meghalnak. Zsíros lipótvárosi milliomos asszonyok, szétszeretett, karikás szemű hisztérikus rüfkék szórták a virágot és piszkos csókjait a magyar katonára. És éljen, zene, virág, rothadt csók és potya cigaretta ezt jelentette: Menjetek, jó magyar katonák, meghalni, megnyomorodni, megtetvesedni, megfagyni, éhezni, tönkremenni. A ti halálotok, ínségetek, gigászi szenvedésetek dús aratás, pénz, pezsgő, palota, selyemcafrang és autó lesz számunkra. Ahányan ti ott elpusztultatok, annyi fog jönni be a mi ragadozó testvéreink közül, hogy felhízzék a magyar testén. A keresztény nemzeti Huszár Károly, aki elég idegen arra, hogy sem inge, sem egyebe a magyar vér, majd "egész erkölcsi reputációjával" fog jótállani, hogy a "magyar állam" megvédi ragadozásukat. Éljetek, éljetek, jó magyar katonák, éljetek az első nektek botló golyóig, de siessetek ám, mert szükség van a helyetekre.
Kik voltak ezek a katonák? A magyar rögöt tépő paraszt százezrei, akik, miután szüntelen szerelmes gonddal dédelgették a magyar földet, hogy piacon és börzén milliárdokat jelentsen az élősdi idegennek, most gyermeki buzgó felajánlkozással fegyvert fogott, hogy azok az idegenek nyugodtan élvezhessék az ő testéből kiaratott milliókat. A városok munkásai voltak ők, akik, hogy az idegen gyárakban egész nappaluk, egészségük, minden erejük, egész életük adták a hódító idegen roppant harácsolásának, most néma kötelességtudással mentek, hogy megvédjék ezt a könyörtelen, új honfoglalást. A középosztály sápadt szegényei voltak ők, a hivatalok elcsigázottjai, a betű szomorú helótái, akik, mert semmi félteni valójuk nem volt, mentek mindent megvédeni. Magyarok voltak ók, az egész magyarság.
Miért mentek? Mi vitte őket daloló ajakkal a halál elé? Miért vállalták legendákat felülmúló hősiességgel, krisztusi önfeláldozással öt irtózatos év mártírumát? Mi volt az az erő, mely megvalósította a világtörténelem legnagyobb, legszentebb csodáját?
Egy hit. Azt hitték, hogy vetni mennek. Azt hitték, hogy új barázdákat hasítnak a történelem földjébe, melyek végre a magyarnak is teremni fognak. Azt hitték, hogy szenvedésük, felajánlott szép férfiéletük megváltás lesz a kihasznált, balek magyarnak. Azt hitték, hogy véres vetésük öncéllá függetleníti a magyarságot, hogy halálba lendülő karuk biztos védelme lesz a nehezen vásárolt hazának, hogy kiömlő vérük, földbe rothadó testük gazdag trágyája lesz a magyar jövőnek. Halálba néző szemük egy nagyszerű élet ragyogó álmát látta. A minden élősditől megszabadult egészséges, gazdag, fiatal magyarságot, amint vidáman végzi történelmi munkáját ezeréves otthonában.
Ők vetettek. Vetettek minden éjjel és vetettek minden nappal, és soha még vetés irtózatosabb nem volt. Fiatal, szép szemek látó világa vak üreggé aludt ki, fiatal, szerelmes karok, fiatal, erős lábak véres csonkká tépődtek, fiatal családteremtő szívek véres rózsává fakadtak. Óh, mit szenvedtél, fajom férfinépe, a tél, az éhezés, a járvány, a rémület, a halál millió keresztjén! Óh, hogy hulltak a szép, erős magyar férfiak őrült arányú mérhetetlen hekatombákban az idegen rögök közé!
És kik arattak? Mert volt aratás, volt termés ezalatt is, dúsabb és elképzelhetetlenebb arányú, mint valaha. Arattak ok, az idegen nagytőke duzzadt piócái, Galícia becsődült rablói, arattak a gyávák, a csalók, a gazemberek, aratott az emberiség szemete.
És azután hazajöttetek. Zsúfolt vonatokon, ahol elpusztult volna a kényes barom, álombódultan és részegen az éhségtől, vagy gyalog képtelen szenvedések és ezer rabló veszélye közt jöttetek haza. És akkor a rabló idegen félt, hogy a ti vetésetek egy irtózatos, mindent elintéző igazságszolgáltatás lesz az ő zsivány aratásukkal szemben. Hát kitalálták a módját, hogy tragédiáid is újabb aratás legyen nekik. Bűnnek hazudták hősiességed, szégyenné rikácsolták világraszóló dicsőséged, mind megbélyegző gettójelt tépték le melledről az érdemrendet, melyet azért kaptál, mert őket védted. Mint áruló bűnjelt, szakították le gallérodról a tiszti jelvényt, melyet azért érdemeltél meg, mert hős voltál értük, a harácsolókért. A hazugságnak, a rágalomnak, a gyilkosságnak és uszításnak véres özönét zúgatták az országra, hogy minden érdemed ellened forduljon, hogy hősiességed rettenetes jogcíme meg ne idézhesse rablásukat, hogy megint azoké legyen az ország, akik gyávák voltak, akik csaltak, hazudtak és raboltak. Ők, akik megváltást ígértek a proletároknak, védték a hadimilliomosok gaz csordáját, és véres hajszát indítottak a hazatérő proletárok minden történelmi érdeme ellen.
Ó, magyar magvetők, nagyszerű hősei a véres vetésnek. Ma tiétek ez az ország, tiétek az emberi szenvedés, az emberi vér, az emberi munka minden szent jogán. Akinek egy darab földje van, a ti véretek árán bírja, aki élvez, a ti szenvedésetek árán élvezhet, aki eszik, a ti szörnyű ínségetek árán ehetik. A politikus ágálhat zsákmányra készen, mert ti hősök voltatok, a börze zabálhat, mert ti nyomorogtatok, s hazudhat megint az idegen sajtó, mert ti védtétek fajotok örök emberi igazságát. Tiétek minden, amit eladnak, tiétek minden, amit vásárolnak, tiétek minden, szent magvetők, tiétek, a magyarságé, és mindenki más csak rabló és bitorló ezen a földön.
Letörhetetlen joga a ti vetésetek a magyarságnak! Ez az elvetett jog most még ott szunnyad millió és millió éhező, nyomorgó, megrabolt magyar szíve mélyén. Még rablott bősége garmadán dajnálva dorbézol a szemérmetlen idegen. Még méltatlan kalandorok hamisítják meg a történelem hangját. De higgyetek az emberiségben megvalósuló örök igazságban, magyar magvetők. Vajúdik a világtörténelem, s az emberiség roppant tavasza közeledik. Ki fog kelni minden szent vetés, kihajt majd a ti vetésetek is. Az emberi és isteni jog szükségszerűségével, az emberiség minden tiszta álmának elodázhatatlan megvalósulásával eljön a ti aratástok, tartsátok készen a kaszát, nagyszerű, hős, szent magyar magvetők!
Virradat, 1921.III.13.