A tegnapi magyar vagy a kor elnevezésével élve: keresztény lapokban olvastam, hogy a közoktatásügyi minisztérium egyik vezető hivatalnoka rendeletet adott ki, hogy amelyik tanár valamelyik lapnál újságírással is foglalkozik, ezt a foglalkozását rögtön szüntesse be, különben tanári állásától azonnal megfosztják.
Ez a rendelet kulturális, szociális és gazdasági szempontból bocsánat, ha a pontos terminust fogom használni oly mitologikus arányú ostobaság, hogy minden esetben kacsának vettem volna ezt a hírt. De a rendelettel kapcsolatban annak az előkelő hivatalnoknak a neve szerepelt, akinek végzetes képtelenségét egy másik még szörnyűbb esetből ismerem. Az ősszel a Felvidék egyik városának tanársága egy küldöttje révén könyörgött nála, hogy csak ebben az évben segítse őket valamennyire az állam, a jövő iskolai évben magyar iskolát fognak felállítani a maguk emberségéből. A zseniális tanácsos megtagadta a kérést és hozzátette: Különben is legjobb, ha minden úriember ott hagyja a Felvidéket és idejön. Ez magyarul ezt jelentette: Mit jöttök éppen az én nyakamra? Hagyjatok inkább faképnél minden magyar érdeket, legyetek inkább földönfutók, mert akkor a Lakáshivatal nyakát fogjátok nyomni, nem az enyémet. Én akkor naivul azt hittem, hogy ez a rengeteg államférfi másnap keresztény nemzetileg fog eltávolíttatni egy harmadik emeleti ablakon keresztül. De maradt, s hogy nem eredménytelenül, ez az újabb keresztény nemzed rendelete mutatja.
Tehát a tanár, aki abból a fizetésből, melyet az államtól kap, legfennebb csak az éhenhalás szimfóniáját gazdagíthatja újabb hangokkal, nem pótolhatja keresetét azzal a munkával, mely szellemi rangjához a legjobban illik, s mely a mai körülmények közt aránylag a legjobban fizet! Tehát a mai élethalál-harcban a millió eszközű idegen ellen a magyar szellem legképzettebb munkásai nem segíthetnek szellemi és erkölcsi tőkéjükkel az ezer nehézség közt vergődő keresztény magyar sajtónak?
Óh, jól tudom én, mi rejtőzhetik ez újabb keresztény nemzeti ön-nyakelvágás mögött. Valószínű, hogy igen sok tanár dolgozik a zsidó sajtó szolgálatában. És mert gyávák vagyunk ezt a kérdést a maga természetes rendje szerint, a magyarság és az európai kultúra védelmére törvényesen megoldani, hát inkább kasztráljuk a magyar sajtót is legjobb erőitől. Az enormis tanácsos urat keresztény nemzetiségének bősége egy igen kényelmes Dugovics Tituszságba lódította. Mert nincs bátorsága ahhoz, hogy az ellenséget leheppentse a várfalakról, hát nyakába varrja a szegény magyar tanárkát: pusztuljatok együtt keresztény nemzetileg, a fő az, hogy én ne legyek részrehajló hivatalfőnök.
Minden fonákságunk oka az, hogy a hivatalos Magyarország nem mer bizonyos kérdéseket intézményesen és egészségesen megoldani, hanem ahelyett fél gyávaságból és fél merészelhetnémségből csinál egy egész heccet, mely nekünk többet árt, mint az ellenséges idegennek, s mely a magyarságot kompromittálja minden becsületes szociális fórum előtt. Egy másik, rejtettebb oka szociális ferdeségeinknek pedig az, hogy bizonyos érdekkörök, melyeknek ma még döntő súlya van a keresztény oldalon, kis pecsenyéjük megóvására szeretnek minden szabadságot, mint zsidó veszedelmet, a szociális megújhodás minden vágyát, mint keresztény katasztrófát és hazaárulást kijátszani a politikai makaóban. Ezek gömbölyítették az "ellenforradalom" ostoba fogalmát is egy olyan illendőséges bálvánnyá, mely most minden gutgesinnt (megbízható személy) magyar lelki polcán ott vigyorog fényes hasacskájával, mint egy zsibvásáron vett hindu istenke.
Így történhetett aztán, hogy akik igazán aggódnak a magyarság jövőjéért, másfél év óta mind több olyan jelet látnak, melyek azt a döbbenetet keltik, hogy ezt a szerencsétlen fajt, melynek fejlődését visszafojtották egy meddő osztályuralommal, melynek erőit szétrohasztották egy ki ad többet érte liberalizmussal, melyet ravatalra szegzett a zsidó imperializmus, most sokan keresztény nemzetileg akarják elföldelni. Annyit már valahogy elértünk, hogy a sajtóban kiadhatjuk egész szuszunkat a zsidó veszedelem ellen. De ha a magyargyilkos szociális ferdeségeket és visszaéléseket akarjuk föltárni, ha be akarunk világítani a politikai dzsungel végzetes tanulságaiba, ha egy teljes újjáépítés nagyszerű vázlatát akarjuk átépíteni a lelkekbe, megváltó akaratunk igen sokszor hiába sápítozik nyomdafesték után. Pedig mindaddig, amíg a zsidók elleni védekezést a szociális és gazdasági problémák megoldása nélkül folytatjuk, háborúnk olyan, mintha egy hatalmas hadsereget szerveznénk, ellátnánk bőven puskával, ágyúval, gépfegyverrel, munícióval, de minden lehetőséget elvágnánk, hogy az egész háború alatt a hadsereg csak egy falatot is egyék.
Művészeti és irodalmi téren talán még aggasztóbb jelenségek gyűlnek a látóhatáron. Emberek, akik sohasem tágították továbbra egykori diákinternátusuk horizontját, vagy akik példás jelentkezéssel minden kurzusban a legjobb fiúk akarnak lenni, az álszemérem és álhazafiasodás oly fakadékony tályogjává érzékenyültek, hogy az igazi művészet, az igazi irodalom minden ujj érintésére szemérmetességük katasztrófáját, a "keresztény etika" Sedánját, a magyarság végveszedelmét visítják. Mint ahogy a fejletlen nemiségű kisdiákok nekirohannak az újonnan vett szótárnak, hogy egyebet nem látva, annak minden "disznó" szavát egybekutassák, úgy csapnak le ezek az új irodalmi műre, s ha találnak egyetlen mozdulatot, egyetlen szót, ahol kivillan az élet nagyszerű meztelensége, már meggyalázott Lukréciának érzik túl tótágasra terpedt szemérmetességüket, és keresik a tőrt, hogy leszúrják pardon, nem magukat, ezt ők sohasem teszik, hanem a tehetséges író tehetségét. Lehet aztán ebben a műben a leghatalmasabb építő akarat, a magyarság legkétségbeesettebb szeretete, lehet benne széles horizontú jövő és végtelen szárnyú kereszténység, ők azt a három vagy négy kipécézett szót vagy jelenetet üvöltve, megemésztő dühvel rohannak a megsemmisítésére. Furcsa kis "keresztény etika" ez, melynek tudatában annyira minden helyet betöltőn sajog az ágyék, hogy csakis azon át látják és ítélik az egész művészetet. Furcsa kis kereszténység az, mely csak fogcsattogtatásban és morális skalpírozásban merül ki. Furcsa kis hazafiság az, mely kalodát és akasztófát jelent minden magyar erő, minden magyar tehetség ellen.
A leghatározottabban kell szervezkednünk az ellen, hogy a zsidó veszedelem címén egy olyan hatalmi kényszerűség szakadjon ránk, mely a magyarság szellemi fejlődésére katasztrófát jelentene, és szociális megújhodását jövője első feltételét lehetetlenné tenné. És már ezért is követeljük azoktól, akiknek ez a kötelességük, hogy a védelmet a zsidó veszedelem ellen minden vonalon intézményesen építsék ki. Az az egyetemi numerus clausus, amelyet mint egy kedves zörgőt odanyomtak a magyar pubi markába, hogy ne nézzen .oda, hová nem kell, még semmit sem jelent egymagában a magyarság önvédelmében. Meg kell valósítani a numerus clausus elvét az élet minden terén, minden pályán, a kenyér és szellemi táplálék minden forrásánál. Őrültség eltűrni, hogy egy, a lakosság öt percentjét tevő ellenséges nemzetiségnek tízszeresen nagyobb sajtója legyen, mint az ország egész többi lakosságának összevéve. Vagy csak kis hecceket merünk rendezni, de jogrendet megvalósítani az örök emberi jogok védelmére nem?
De amikor az életakarat végső elszántságával követeljük ezeket a védelmi intézkedéseket: követeljük a magyarság számára a termés, az építés, a jövő legfőbb föltételét: követeljük a szabadságot.
Követeljük a szabadságot az egyén számára, hogy minden magyar tehetség termésbe mozdulhasson, minden magyar erő a magyar jövő építő elemévé válhasson. Minden ízében gondosan kidolgozott szolgálati pragmatika védje meg a magyar szellem munkásait minden esetleges hivatalos önkénytől. Hogy kötelességeik pontos teljesítése mellett biztosítva legyen egyéni erőik szabad termése. A magyar jövő ellen vét, aki magyar tehetséget fojt el, magyar gondolatot tipor el.
Követeljük a magyar sajtó szabadságát. A magyar kulturális, szociális és gazdasági megújhodásnak feltétlen szüksége, hogy minden magyar gondolat hallathassa szavát, hogy minden seb, ferdeség és visszaélés meztelenül álljon a közönség szeme előtt. Csak az fél a sebek feltárásától, akinek üzleti érdeke az, hogy a magyarságot sebző állapotok továbbra is fennmaradjanak. Követeljük a magyar jövő építésének szabad mozgását: a magyar sajtószabadságot.
Követeljük a magyar művészetek szabadságát, művészeteknek értve az irodalmat is. Igazi irodalom, igazi művészet csak ott lehet, ahol az alkotó művész szuverén úr a maga alkotásában. Azt az igazságot már a legirradiálóbb keresztény kurzus is elismeri, hogy a borotválásban a borbély a szakértő, a sárkefekészítésben a sárkefekötő. Lehetetlen, hogy a legkiválóbb szellemek legsajátosabb alkotásait mások javítsák vagy nyirbálják fölül. Legyenek bár az erre kirendelt egyének a jogi, a pedagógia vagy morális élet legderekasabb képviselői, s a keresztény etika leggigászibb pörsenései. A művésznek csak egy cenzora van: az élet, és az könyörtelenül elvégzi a maga munkáját.
A magyar művészet nem csilingelő Pósa Lajosos magyarkodások egybecsörgetése. A keresztény művészet nem azt jelenti, hogy az egész életet körültapasszuk fügefalevelekkel, hogy a néző aztán azt higgye, hogy az élet orra hegyén is és mindenütt csak "tisztességtelen része" van. A művészet az élet minden győzelmének és bukásának, minden örömének és sebének hatalmas víziója egy megváltó szintézisbe. Pósa Lajost kétszáztizenhárom keresztény kurzus sem fogja nagy költővé masszírozni. Ady Endre művészi értékéből ugyanannyi keresztény kurzus sem vehet el egy hajszálnyit sem. És a magyar művészet világraszóló nagy diadala Ady Endre és nem Pósa Lajos. Mert nem attól függ a magyar művészet aránya, hogy hányszor van a haza, a magyar és az Attila sző beletömve, hanem attól, hogy mennyire sajátosan magyar szellem milyen abszolút művészi értékekkel nyilatkozik meg.
Biztosra veszem, hogy amikor a fiatal Magyarország elodázhatatlan, öblös sürgetéssel követeli minden vonalon a magyarság védelmét az imperialista zsidó kapitalizmussal szemben, ki fogja tudni küzdeni a magyarság szabad fejlődésének minden feltételét. És jól jegyezze meg mindenki, hogy mi a szíriai fajnak azért vagyunk ellenségei, mert a magyarság anyagi és szellemi fejlődését elnyomta. És ha más csinálja ezt, éppen olyan könyörtelen öklökre talál bennünk, legyen bár busmann, gurka, szamojéd vagy "keresztény nemzeti".
Virradat, 1921. III.10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése