Szabó Dezső vezércikkei a Virradat-ban:Kolozsvár

Egy elsüllyedt város, melynek harangjai ott zokognak minden bujdosója szívében. Valaha kószáltam egész Európát, s egész Európa volt a hazám, minden kultúra és minden szépség. Most, hogy széthullott a világ, amelyben gyökereztünk, és hogy új és új év hozza századok szenvedéseit, most ez a város telik vissza belém. Ott van minden érzékemben, minden gondolatom gyökerénél, és most már csak kolozsvári vagyok, tragikus víziókban és kétségbeesett visszavágyakozással.
Szép ez a város. Erdők s hegyek között ül a Szamos völgyében, de egyik felén széles síkság nyit neki tág horizontot. A közeli hegyek falvait már nagy részben idegen, félvad, primitív nép lakja, mely félig földbe süllyedt, trágyadombbal fedett kunyhójában együtt lakik a disznójával és a barmával. És ez őskori vad elemek közepette nyílt ki teljes virággá a magyar kultúra, mely táplálkozott ugyan a nyugati szellem minden patakjából, de azért itt győzelmesen, minden színében magyar maradt.
Mert a magyar kultúra, ha egy magyar város nevével akarjuk szimbolizálni: mindenekelőtt Kolozsvár. És a magyar szellem kulturális erejének ez a legdiadalmasabb bizonyítéka. Két ellenséges faj között, melynek egyike hatalmas őskultúrát hozott magával, másika pedig számban messze felülmúlta, tatárjárásos idegen hordák és macbethi belső véres tragédiák közepette az erdélyi magyar egy olyan vezető kultúrát tudott megvalósítani, mely úgy tudta egyesíteni a nyugati kultúra eredményeit, hogy megmaradt mélyen, éltetőn és továbbfejlesztőn magyarnak. Az európai szellemáramlatok legtöbbször Erdélyben találják meg a leghatalmasabban kifejező arcot. A felszabadult, új nap felé tántorgó, igazság részeg humanista protestantizmus az erdélyi Dávid Ferencben találja meg a maga tragikus titánját. A már építő, konszolidáló, már nem csak ellenzékieskedő, hanem új rendet teremtő protestantizmusnak az erdélyi Bethlen Gábor, s talán még inkább I. Rákóczi György a képviselője. Az elmaradt magyarság kultúrakaratának első, kétségbeesett feljajdulása Apáczai Csere János. A tizennyolcadik század végén fellendült tudományos kutatás két európai arányú hőse az erdélyi Bolyai Farkas és Kőrösi Csoma Sándor. És Kolozsvárnak minden utcája, minden háza és minden köve beszél az erdélyi magyarságnak e csodálatos eposzáról, hogy örökösen fegyverrel kezében, ellenséges szomszédok és bezúduló hordák, s fájdalmas testvérharcok közepette tudott építeni, be tudta vinni a magyar szellem munkáját az emberiség közös termésébe. Mert Kolozsvár magába tömörid Erdély minden életfolyamát, minden magyarságát és tragikus erejét: Kolozsvár az egész Erdély.
Sohasem értenek ám minket egészen a nem erdélyi magyarok. És ennek oka valószínűleg az, hogy a tulajdonképpeni Magyarországon, hol a különböző nemzetiségek felső osztályai közt a múltban nem voltak éles ellentétek, a magyarság sokkal nagyobb idegen elemet szívott fel, mint Erdélyben. Ez a felszívás olyan arányú volt, hogy már nemcsak az idegenre, de asszimilációt jelentett a magyarra is. A magyar faji psziché szétoldódott, a faji öntudat elhomályosodott, a faj életakarata habozóbb lett. Erdélyben, ahol erős ellentétek hívták mindennap halálos harcra a magyarságot, az örökös harc megerősítette, továbbfejlesztette a faji lélek nem egy vonását. A magyar faj legellenállóbb, az életküzdelemre legalkalmasabb része kétségen kívül az erdélyi magyar, beleértve a székelyt is. Az erdélyi magyar képzelete sokkal elevenebb, ami esze járásán, beszéde ritmusán, arcjátékán és mozdulatain is meglátszik. Kitartóbb számítás és több ravaszság van a gondolkodásában, bár ez a számítás és ravaszság nem egyszer perpetuum mobile féle spekulációkra téved. Akarata határozottan makacsabb és építő ereje nagyobb. Faji öntudatban s a faji önvédelem mártíriumos hősiességében pedig messze felülmúlja minden más vidék magyarságát. Hatalmas építőket és tragikus titánokat termett az erdélyi magyarság. Az én gyermekkoromban még egész sora járt ezeknek a régi szabású, nagyarányú erdélyieknek Kolozsvár utcáin: Brassai Sámuel, akinek jelentőségét még ma sem látja megközelítőleg sem a közvélemény. Ecsedi Kovács Gyula, a nagy erejű shakespeari színész, aki annyiunk fejlődésének jelentett korszakot. Szász Domokos, Erdély hatalmas, utolsó fejedelmi ref. püspöke, a negyvennyolcas, Bem arcú cigány: Salamon, Szentgyörgyi István, a legmagyarabb színész, Parádi Kálmán, a ref. kollégium régi arányokban nagy stílusú professzora és mások.
Csodálatos nép ez az erdélyi magyar minden rétegében. Itt teljes igazolásra talál Jókai valótlan valósága. Beszélj a székely faluk népével és elámulsz, hogy milyen mély intelligencia, józan ítélet és széles ölelésű emberiesség árad ki ezekből az egyszerű emberekből. Azonkívül majdnem mindenik férfi ezermester a kézi ügyességekben. Bátor, önérzetes nép, de gyöngéd és meghatóan udvarias. Szereti a nótát, a tréfát, az édes kacagást termő huncutságokat. Mit lehetne alkotni ezzel a néppel! a középosztály erős faji öntudata a legnagyobb erőforrása a magyar jövőnek. És arisztokráciája is mennyire más volt, mint a szétoldott magyarságú magyarországi arisztokrácia. Magyarabb, kulturáltabb, morálisabb és hősies önfeláldozásra hajlandóbb.
Mit csináljon ez a magas kultúrájú nagyszerű faj egy olyan nép zsarnoki uralma alatt, melynek bordélyházi közéleti morálja és kamcsatkai általános műveltsége van? Fájdalom, de ide vágó kérdések nagy részét nem lehet a vigyázó ellenség szemei előtt megvitatni. De a magyarság alaptörvénye legyen: maradni, maradni, belekapaszkodni az erdélyi rögbe! Inkább ezerszer esküdözni, inkább ezerszínű lenni, inkább felajánlkozni, inkább megkockáztatni a legsúlyosabb látszatokat, de nem engedni ki egy göröngyöt, egy téglát, egy fűszálat az erdélyi magyarság kezéből. ők legyenek Erdély zsidói: szolgálják mindenféle elvvel, mindenféle izmussal, ravaszul és cinemintyésen, (figyelmeztetően) megalázkodva és tűrőn a magyarság javát. Menjenek be minden pártba, minden irányba, legyenek ők a legszájasabbak, a legbuzgóbbak az irányítók. Legyenek úgy buzgó oláhok, mint ahogy magyarok a mi nemzetiszínű zsidaink, de legyenek úgy magyarok, mint ahogy zsidók ezek a zsidók és akkor minden magyar egy rettenetes akna lesz!
Sefteljenek, közvetítsenek, férkőzzenek bármily áron és bármily arccal az élet forrásaihoz. Az egyetlen morál, amelyet a magyar anya tanítson gyermekeinek: minden erény, ami fajodnak használ, csak légy okos és ravasz.
És ne hagyják abban veszni a gazdag, szép erdélyi magyar kultúrát. Minden erdélyi magyar legyen most tanító és próféta. Gyűjtsék, ápolják a népszellem megnyilvánulásait. Alapítsanak nagy kölcsönkönyvtárakat, olvassanak sokat: de igazi magyar irodalmat igazi magyar íróktól. Színészeiket is kényszerítsék, hogy igazi magyar szerzők műveit játsszák. A cigánynak pedig legyen köteles hivatása, hogy régi, igazi magyar nótákat húzzon. Gyűjtsék a régi erdélyi könyveket, történelmi emlékeket.
Valami mély, minden számításon és okoskodáson túli hit van bennem, hogy a magyar regenerálása, faji megújhodása Erdélyből fog kiindulni. Az oláh korbács ott neveli most a jövő magyar prófétáit és hőseit. A megtiport faj ott kigyógyul legfőbb faji hibájából: megtanul testvérileg szeretni, halálosan gyűlölni, makacsul akarni és némán tenni.
Óh, Kolozsvár! a világtörténelem nagy kanyarodójánál a te neved zokog, dobol és riadoz bennem, mint feltámasztó harsona. Te vagy jogaink nagy tanulsága, a te szenvedésed lesz a váltó, melyet odatartunk a rajtunk felhízott pimaszoknak: most már fizessetek! a magyarság önmagához való szerelmének, építő életakaratának nagy tanítása vagy te. És ha egyszer a te magyar kultúrád, magyar hősiességed, magyar életakaratod a mienk lesz: Kolozsvárrá fogjuk hódítani könyörtelenül és nagy szeretettel az egész Magyarországot!
Virradat, 1921. III. 20.