Sarkosan fogalmazva

Az emberek jóval lassabban változnak, mint a rendszerek. A magyar emberben évszázadok óta van valami, ami megkülönbözteti más népek fiaitól. Nem tudom pontosan megnevezni, csak körülírni. Talán realitásérzéknek vagy konzervativizmusnak mondanám. Nem szereti a reformokat (II. József óta biztosan nem), a hirtelen változásokat. Elsősorban önmagában bízik, és akkor roppan össze, ha már az önmaga erejébe és tehetségébe vetett bizalom is eltűnik. A magyar ember nem szívesen költözik, még kevésbé hajlamos külországban próbálni szerencsét. Ha elmenni kényszerül is, vissza akar jönni egy kis megtakarított pénzzel, legalább meghalni. Még a magyarul nem beszélő utódokban, a gyermekekben és unokákban is megmarad ez a vágyódás, a honvágy az ország iránt, amit sosem láttak. Valami honvágy él bennünk, csonkaországi magyarokban is az elcsatolt részek iránt. Ha ezeken a helyeken járunk, úgy érezzük, mint akinek a házát valamikor rossz emberek államosították vagy elárverezték. Már nem a miénk jog szerint, mégis a miénk igazság és erkölcs szerint. A maradék országot járva mindig találok helyeket, ahol még nem jártam, és elcsodálkozom mérhetetlen gazdagságunkon. És nem értem, miként terem ez a szép vidék, ez a jó föld ennyi szegénységet, keserűséget sok száz éve, mindenféle kormány és hatalom, szövetség és uralom alatt. Hiszen itt csaknem minden megteremne, amire az embernek igazán szüksége van! Ha egy kicsit, csak tíz-húsz évig békén hagynák ezt a népet, mindenféle befektetők és infrastrukturális beruházások, uniós pályázatok nélkül is rátalálna régi önmagára. Talán még az „idegenforgalom és a gyógyturizmus sem lenne olyan fontos, mert egymást látogatnánk, és cseppet sem érdekelne senkit, mennyi a svájci frank vagy az euró árfolyama – megfelelne nekünk a jó forint vagy a pengő is. Tudom, hogy mindez álom, de álmodni még szabad egy adósság- és kamatmentes országról.

Szentmihályi Szabó Péter
(Szabó Piroska bejegyzése)