„Móricz zabolátlan alkotó volt. Grafomán, hihetetlen megfigyelőkészség jellemzi és fantázia”
Szenvedélyes volt és falánk, ismeretfalánk, élményfalánk – szinte kielégíthetetlenül.
József Attila eredeti cikkcíme – Ahogy azt a nagy Móricz elképzeli – gunyorosan utal a viccek Mórickájára, mi azonban a szó szoros értelmében kérjük kölcsön mottónak, hiszen sorozatunkban Móricz Zsigmond nyomában szeretnénk haladni, évtizedek múltán fölkeresve újra régi riportjainak helyszíneit – ha megtaláljuk, szereplőinek leszármazottait is –, s erőnkhöz mérten igyekezve hűen követni: igen, ahogy azt Móricz elképzelte, elképzelné.
Túlságosan nagyravágyó idea persze egy Móricz-méretű zseni képzeletével lépést tartani, netán vele szárnyalni, köznapi embernek lehetetlenség. Sőt még az anyaggyűjtésben is legfeljebb gyarló követői lehetünk, hiszen grafomán volt, mindent följegyzett riportútjain; rajzolt, ha kellett, fényképezett, olykor fonográfot is vitt magával, hogy a dalokat, meséket, köszöntőket, játékokat rögzíthesse.
Sokszor lerajzolta a riportalanyai arcát, ruháját, házát, egyes élethelyzeteket, az udvarban található eszközök, szerszámok formáját. Szenvedélyes volt és falánk, ismeretfalánk, élményfalánk – szinte kielégíthetetlenül. Minden érdekelte, minden szót, élményt, látványt elraktározott, hogy aztán hatalmas képzelőerejével irodalmi művekben keltse őket életre. Németh László szerint „novella-agya volt”, novellaként élte a világot, és agya albumában sok ezer embert őrzött. Máshol azt írta róla, hogy a „noteszában hordta az ihletét”. Ez mintha azt sugallná, hogy művészete a valóság „rabja” volt. De legalább ennyire igaz az is, hogy olyan vulkánhoz hasonlított, amely élettel táplálkozik, s művészetet lövell ki magából.
„Nyakába vette a világot, és megint elment mindenhová, ahol földbirtokos ismerősei, nótás, ivós, múlt- és erőpocsékoló urak tanyáztak” – írja Móricz Virág arról, hogyan keresett nyersanyagot, amikor színésznő szerelmének – később második feleségének –, Simonyi Máriának akart darabot írni. De főképp azokat a helyeket kereste – Szatmárban, a Kunságban, Felvidéken, Erdélyben –, „ahol legsápadtabb az arc és legkeserűbb a szenvedély”.
Miért éppen Móricz nyomában szeretnénk gyalogolni? Hogy – a magunk szerény eszközeivel – hozzájáruljunk a szinte félig már elfelejtett nagy író elmúlt évtizedben kibontakozó reneszánszához, s fölfedezzük segítségével a még jobban elfelejtett vidéket, ahol a magyar lakosság nyolcvan százaléka él és küszködik, hogy boldoguljon, vagy legalább végképp le ne csússzon, s ha már lecsúszott: életben maradjon.
Újra és újra fölfedezik, elfeledik
A kutatók figyelme az 1990-es évek második felében fordult újra Móricz Zsigmond felé, többen érezték, hogy a méltó helyükre került írók között – mint például Kosztolányi és Márai – ott a helye Móricznak is, akinek még mindig titkokkal teli hatalmas életműve újrafelfedezésre és újraértelmezésre vár.A cikk folytatása...
Sokszor lerajzolta a riportalanyai arcát, ruháját, házát, egyes élethelyzeteket, az udvarban található eszközök, szerszámok formáját. Szenvedélyes volt és falánk, ismeretfalánk, élményfalánk – szinte kielégíthetetlenül. Minden érdekelte, minden szót, élményt, látványt elraktározott, hogy aztán hatalmas képzelőerejével irodalmi művekben keltse őket életre. Németh László szerint „novella-agya volt”, novellaként élte a világot, és agya albumában sok ezer embert őrzött. Máshol azt írta róla, hogy a „noteszában hordta az ihletét”. Ez mintha azt sugallná, hogy művészete a valóság „rabja” volt. De legalább ennyire igaz az is, hogy olyan vulkánhoz hasonlított, amely élettel táplálkozik, s művészetet lövell ki magából.
„Nyakába vette a világot, és megint elment mindenhová, ahol földbirtokos ismerősei, nótás, ivós, múlt- és erőpocsékoló urak tanyáztak” – írja Móricz Virág arról, hogyan keresett nyersanyagot, amikor színésznő szerelmének – később második feleségének –, Simonyi Máriának akart darabot írni. De főképp azokat a helyeket kereste – Szatmárban, a Kunságban, Felvidéken, Erdélyben –, „ahol legsápadtabb az arc és legkeserűbb a szenvedély”.
Miért éppen Móricz nyomában szeretnénk gyalogolni? Hogy – a magunk szerény eszközeivel – hozzájáruljunk a szinte félig már elfelejtett nagy író elmúlt évtizedben kibontakozó reneszánszához, s fölfedezzük segítségével a még jobban elfelejtett vidéket, ahol a magyar lakosság nyolcvan százaléka él és küszködik, hogy boldoguljon, vagy legalább végképp le ne csússzon, s ha már lecsúszott: életben maradjon.
Újra és újra fölfedezik, elfeledik
A kutatók figyelme az 1990-es évek második felében fordult újra Móricz Zsigmond felé, többen érezték, hogy a méltó helyükre került írók között – mint például Kosztolányi és Márai – ott a helye Móricznak is, akinek még mindig titkokkal teli hatalmas életműve újrafelfedezésre és újraértelmezésre vár.A cikk folytatása...
HIRDETÉS
Több mint hatvan éve (1942) elhunyt klasszikus írónál talán meglepő fölfedezésről és újraértelmezésről beszélni, a felnőtt olvasók közül sokan gondolhatják, hogy mindent tudnak róla, tanulták az iskolában, olvasták a műveit, nem egyet kötelező olvasmányként. Pedig a legújabb kutatások szerint meglepően sok a fölfedezni és újragondolni való a Móricz-életműben.
Móriczban az élet és az irodalom egészen különleges módon kapcsolódik össze. Az alkotás és a szexualitás rokonságáról például így ír: „valami belső összefüggésnek kell lenni a szellemi munka és a testi ingerek között: az író főleg szerelmi problémákkal foglalkozik, s ez bizonyosan hozzájárul ehhez a helyzethez nálam, de nemcsak a nemi jelenetek keltik fel a vágyat, hanem a nagyobb feszültségű írói megnyilatkozás.” Vagy: „Most ugyanis tisztán nemi ingerből táplálkozik a munkaenergiám. Valósággal mesterségesen kell felizgatni erotikus rágondolással a költői erőt, pedig nem is foglalkozom eredeti alkotómunkával, csak kombinálással: régi munkából kell újat készíteni.”
A mű és a halál tragikus összefonódását pedig egy valóságos perfomance-szal fejezte ki, élete végét érezve. Amikor agyvérzése után sem beszélni, sem írni nem tudott már: „Egész délelőtt haragosan feküdt. A jeges tömlőt lerángatta magáról. A testét könyvekbe temette. Széles díványa belső polca tele volt mindig a kéznél tartott könyvekkel, újságokkal. Ép kezével magára húzgálta, amit ért. S még válogatott is benne: Ady piros Összes verseit a mellére, a szívére tette, kinyitva. Készült a halálra.”
Hamarosan olvasható a Móricz-napló
Cséve Anna Móricz-kutatót, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársát az író kézirathagyatékának tudományos feldolgozásáról kérdezem, és Móricz mai népszerűségéről, olvasottságáról.
– Kezdjük az utóbbival. Diákok körében 2003-ban vizsgálták az írók népszerűségét, Petőfi Sándor vezet 55 százalékkal, a Móricz iránti érdeklődés meglehetősen csekély, öt százalék, de Kosztolányié négy és Babitsé is három. Egy másik hasonló felmérésben a mostanában oly divatos Márai Sándor iránt még kevesebb az érdeklődés a diákok között. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy ezek a számok az olvasottságot fejezik ki, valószínűleg a válaszadásban más motívumok, megfelelési törekvések játszottak szerepet. Móricz kétségtelenül a 20. századi magyar regényírás egyik legmagasabb csúcsa, ám az életmű kutatása, például Babits Mihályéhoz képest, megkésve indult, de elindult. Móricz 2000 után került ismét az érdeklődés homlokterébe, ehhez hozzájárult két évforduló is, 2002 halálának 60. és 2004 születésének 125. évfordulója. Konferenciák, kiállítások és könyvek sora követte egymást, mind arról szóltak, hogy itt az ideje az életmű újraolvasásának és újraértelmezésének. A tudományos feldolgozás már régen lezárul, azonban kutatni való van éppen elég.
– Miért kell újraolvasni, amit már olvastunk?
– Például azért, mert sokáig azt tanították, hogy a Légy jó mindhalálig gyerekregény. Nem csak így igaz. Ez az 1920-ban írt remekmű felnőttregény, felnőtt-tragédiákkal. A gyerek Nyilas Misi megaláztatása nem az író diákkori élményéből táplálkozik elsősorban, sokkal inkább Móricz 1919-es meghurcoltatásának élményéből, amikor a leányfalui csűrben raboskodott, s amikor a Kommün alatti állítólagos magatartásáért kizárták a Kisfaludy Társaságból.
– Mit kellene még másképpen olvasnunk?
– Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám az elmúlt negyven évben favorizált olyan műveket, mint a Rokonok, az Úri muri vagy a Kivilágos-kivirradtig, rá kell irányítani a figyelmet Móricz Zsigmond más arcaira is. Például arra, ami a Rab oroszlánban vagy a Míg új a szerelemben megmutatkozik. Mindkettő a házasság, szerelem témakörével foglalkozik, az utóbbi egyben az írás regénye, öntükröző regény.
– A kutatók újraolvassák a műveket, de hogyan érhető el, hogy az olvasók is újra kézbe vegyék?
– Először is meg kellene változtatni a kötelező olvasmányok körét, és a kiadásban is változnia kell az arányoknak, a hangsúlyoknak. Nem biztos, hogy móriczi örökségünk csak ott rejlik, ahol eddig kerestük.
– Bevallom, bármekkora műveletlenség, én nem is hallottam a Míg új a szerelem című regényről. Czine Mihály egyik Móricz-könyve végén fölsorolja az író kéttucatnyi „legjelentősebb” művét, ez például nem szerepel közöttük.
– A korabeli irodalompolitikának a „nagy parasztíró”-ra volt szüksége, a dzsentrivilág leleplezőjére és a nyomorúság ellen lázadó Túri Danikra, betyárokra, Kis Jánosokra. Ezeket a műveket „használták”, de nem elemezték, ezek a művek sem elsősorban a parasztokról szólnak, csak a főszereplők parasztoknak vannak öltöztetve. Nem esett a korábbi érában róla szó, mert a Míg új a szerelem főhőse egy szobrász és egy színésznő, a regény pedig művészregény. Egyébként nemegyszer belenyúltak a Móricz-szövegekbe, regényekbe, novellákba, átírták őket, kihagytak belőlük kultúrpolitikai okokból.
– Ezek szerint én és korosztályom ezekből a nem autentikus kiadásokból ismerjük Móriczot?
– Valószínűleg. A 25 kötetes új életműkiadásra az Osiris Kiadó vállalkozott, ám a sorozat leállt. Eddig az Erdély három kötete jelent meg s az összegyűjtött novellák négy kötetben. Ezeket H. Bagó Ilona és Hegyi Katalin gondozta.
– Az első nagy „újraértelmező” konferenciát a Magyartanárok Egyesülete rendezte 1999-ben, anyagát A kifosztott Móricz? címmel adta ki. Mit jelent a „kifosztott”? Hogy lehet egy írót kifosztani?
– Arra utal a cím, hogy az a paraszti társadalom, amelyet Móricz ábrázol, már nem létezik, az a falu sem ugyanaz, ahol hősei éltek, és az a nyelv sem, amelyben éltek. Esterházy Péter írta Móricról: „Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő.”
– Ön rendezi sajtó alá Móricz Zsigmond naplóját. Hány kötet várható, és milyen titkokra, fölfedezésekre, meglepetésekre számíthatunk?
– Először is: olyan napló, melynek van egy főcíme, és egy dátummal elkezdődik s egy másikkal végződik, nincs. Csak naplók vannak, naplólapok, s azt sem tudjuk egészen pontosan, hogy mennyi hiányzik, s hogy folyamatosan írta-e őket. Most három kötet készül – évente egy – az 1924 és 1942 közötti naplóiból. Vannak időszakok, amelyekben nagyon sűrűk a feljegyzések, egy-egy évről pedig alig van valami. Nem tudjuk, hogy ilyenkor nem írt naplót, vagy írt, de elveszett. Sok még a kutatni való, sok a kiadatlan kézirat, s a naplók mellett rengeteg jegyzetfüzet is fönnmaradt, amelyeket Móricz a riportjaihoz, regényeihez készített. Ezek föltárása alkotói módszereiről ad majd az eddiginél is árnyaltabb képet.
– Mi van az író könyvtárával?
– A Petőfi Irodalmi Múzeum gondozza, mint a nagy írókét általában, egyben tartva, hogy kutatható és használható legyen. A Móricz-könyvtár földolgozása most folyik, rengeteg a dedikált könyv, az első kiadás – például Arany Jánosnak minden első kiadását igyekezett megszerezni –, s igen tanulságos írói módszere, forráskezelése szempontjából, mennyi nem irodalmi művet is gyűjtött: történeti, néprajzi munkákat, statisztikákat, térképeket stb.
Szenvedélyes emlékgyűjtő
A naplók sajtó alá rendezése a PIM birtokában lévő anyag és a Kiss Ferenc magángyűjtő által rendelkezésre bocsátott kéziratok alapján készül. És ez még nem a teljes írói hagyaték, sok minden van még – föltáratlanul – a család birtokában. Kiss Ferencet a kéziratgyűjtési szenvedélyéről kérdeztük.
– Miért gyűjt Móricz-kéziratokat?
– Mindent gyűjtök, minden papírdarab érdekel, amely magyar író keze nyomát őrzi, sőt a külföldi íróké, muzsikusoké is. Vannak sok egyéb mellett Mahler-, Beethoven-, Goethe-kézirataim is. De kétségtelen, hogy József Attila és Móricz gyűjtése a legizgalmasabb feladatok közé tartozik.
– Mióta gyűjtő?
– A nyolcvanas évek eleje óta. Aztán 1986-ban a teljes gyűjteményemet eladtam a Széchényi Könyvtárnak, s azt gondoltam, többé nem gyűjtök kéziratot. Ez az elhatározás három teljes évig tartott.
– Mi motiválta elhatározását?
– Úgy éreztem, ilyen jó és értékes kézirataim már sosem lesznek. Lettek. Még jobbak is.
– A Móricz-gyűjtésben mi az izgalmas?
– Az, hogy óriási anyagról van szó, és még nagy meglepetések, titkok is várhatók. Továbbá az, hogy Móricz Zsigmond politikai-kultúrpolitikai célú félremagyarázása nagyon sokáig tartotta magát. Az újraolvasáshoz és újraértelmezéshez pedig minden új kézirat hozzátehet valamit. Móricz élete és műve olyan szoros szimbiózisban van egymással, hogy az irodalmon kívüli szövegek, levelek, naplók, visszaemlékezések, jegyzetek is rendkívül sokat segíthetnek a művek jobb megértésében. Móricz zabolátlan alkotó volt. Grafomán, hihetetlen megfigyelőkészség jellemzi és hatalmas fantázia. Sokszor úgy „rajzol”, mint egy karikaturista. Mindenevő és mindeníró. Újságírónak indult, novellákat, regényeket írt, s a színpadot is meg akarta hódítani – ez igazán sosem sikerült neki. Meghódította viszont az ünnepelt színésznőt, Simonyi Máriát (vagy fordítva), ám a „kordában tartott parasztfiú” meglehetősen idegenül mozgott a szabadabb-szabadosabb színházi életben. Simonyi „húzd meg, ereszd meg” taktikájával sok szenvedést okozott az írónak, aki sem ezt a fájó-perzselő szerelmet, sem első feleségének, Holics Eugéniának, Jankának az öngyilkosságát nem tudta kiheverni. A naplókban az 1925-ben bekövetkezett öngyilkosság után még tíz évig rendszeresen jelen van Janka, s csak a Csibe-szerelem tudja elhalványítani az emléket, tompítani a lelkifurdalást.
– Móriczot kísérti az öngyilkosság, hiszen Litkei Erzsébetet is úgy ismeri meg, hogy az vízbe akarja vetni magát a hídról. Móricz megmenti, aztán később Csibe gyermekét is adoptálja. Litkei Erzsébet élete végén azt mondta fiának, Móricz Imrének, hogy a te apád Móricz Zsigmond. Van ennek alapja?
– Nincs. Amikor Móricz Imre 1935. április 14-én megszületett, Móricz és Csibe még nem ismerték egymást. Bizonyíthatóan 1936-ban találkoztak először. Az idézett mondat inkább metaforikus lehetett, vagy olyanféle képzelgés, amikor Litkei Erzsébet elhitte, amit a képzelete szült.
Az elfeledett Móricz Zsigmond
Móricz Zsigmond unokájától, Móricz Virág lányától, Kolos Virágtól azt kérdeztük, a Móricz-életművet kellő becsben tartjuk-e kutatásban, kiadásban, oktatásban, olvasásban.
– Sorban jelennek meg a könyvei, az irodalomtudósok figyelme is egyre jobban feléje fordul, az oktatásról nem tudok beszélni, 1995 óta nem tanítok, de a leányfalui Móricz Emlékház gondnokaként azt tapasztalom, hogy az elmúlt tíz évben egyre kevesebb diákcsoport érkezik. Pedig rendszeresen küldünk az iskoláknak meghívókat, ismertetőket. Március közepe óta vagyunk nyitva, s azóta egyetlen iskolai csoport látogatta meg a kiállítást – Veszprémből jöttek. Nem az érdeklődés hiányáról van szó, inkább arról, hogy rendkívüli módon megdrágult az iskolai utaztatás, szerintem az oktatáspolitika mulasztása, hogy kedvezményekkel nem segíti az iskolai országjáró kirándulásokat. Amikor még tanítottam, ez természetes volt, országjáró kirándulásokat szerveztünk a diákoknak, fölkerestük Berzsenyi, Móricz, Krúdy lakhelyeit. A fele szerette, a fele nem, de ott volt, látta, s ma már felnőtten talán úgy emlékszik: és akkor ott jártam Leányfaluban, ahol Móricz élt. Ma ez a fajta élmény kimarad, pedig nagyon hiányzik.
– De a legfontosabb mégis az olvasás lenne, nem?
– A diákok többsége nem szeret olvasni, aki mégis, azok száma egyre kevesebb. Igaz, aki igen, az nagyon. Ezért volna szükséges, hogy gyakrabban játsszák például Móricz drámáit, hiszen nagyon sok jó darabja van. Nemcsak az Úri muri, a Légy jó mindhalálig meg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Ezeket vidéken olykor bemutatják, Pesten azonban egyáltalán nem tűzik műsorra a színházak, pedig a gyerekek többsége szívesebben néz színházi előadást, filmet, tévéjátékot, mint olvas.
– Mióta működik az emlékház, s van-e pénz a karbantartására?
– Kisebb megszakításokkal 1992 óta látogatható a Móricz-ház melletti épületben. Az állagával nincs baj, néhány évente fölújítják.
– Hány szobra lehet Móricznak Magyarországon?
– Nem tudom. Van egy egész alakos szobra Budapesten a róla elnevezett körtéren, van egy fejszobor itt Leányfaluban, egy van Csécsén, kettő Nyíregyházán. Többről nem tudok. De nem a szobrokat keveslem, hanem az érdeklődést.
Móricz nyomában című riportsorozatunk kéthetente jelenik meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése