A Nyugat első nemzedékének nyomában, az első világháborút és a bukott forradalmat követő években, a Nyugat második nemzedékének nevezett költők mellett eredeti hangú, jelentékeny új prózaírók lépnek fel. Egyszerre élnek a forradalmas múlt és az ellenforradalmi jelen vonzásában. Nem egy közülük világéletében bizonytalan, ingadozó világnézetű, de tehetségük, népük iránti igaz aggódásuk, lázas igazságkeresésük tévelygéseik ellenére is számottevő irodalmi értéket hoz létre. Talán egyszerre a legingadozóbb és legtehetségesebb közöttük Kodolányi János, akinek sokszínű életműve győzedelmesen túlélte hisztérikusan kapkodó világnézeti és publicisztikai, nemegyszer már politikai bűnösséggel határos ballépéseit. Az élő Kodolányival sok vitánk lehetett, de a testileg halott, művének nagy részével maradandó íróművész ma már a század klasszikusai közé tartozik.
A múlt század legvégén született, a széthulló kisnemesi-polgári rétegből származott, ugyanolyan közel a néphez, mint az úri világhoz, de egyforma távol is a néptől és az úri világtól. Ifjúkorát családi tragédiák mérgezték, s eleve rossz életérzését világéletében fokozta (talán elő is készítette), hogy enyhén nyomorék volt: nem nagyon púpos, de mégis púpos; nem nagyon sánta, de mégis sánta, tehát felettébb előnytelen megjelenésű. Ebben a kis nyomorék emberben egy daliás óriásnak a lelke élt, ez a sehová se tartozó félig úr szeretett volna azonosulni a néppel, amelynek tudományos alapossággal tanulmányozta a problémáit. Életkörülményei úgy hozták, hogy egy olyan vidéken - az Ormánságban - ismerte meg tüzetesen a falusi élet gondjait, ahol egyrészt még nagymértékben fennállottak a feudális gazdasági-társadalmi viszonyok, ahol nagyon sok ősi hagyomány még elevenen élt a nép körében, ahol talán a legjobban ritkította a lakosságot az egyke, másrészt ahol szemlélhető veszedelem volt a német előretörés. Itt tehát ősi magyar babonák és elnémetesedés kettős veszedelme között, földesúri elnyomatás alatt gyermektelenséggel pusztította magát a falu. Ezt a tragédiát látta, és ennek orvoslási módjait kereste. A népet akarta szolgálni, és ezért megtagadta azt a középosztályt, amelyből származott. Megküzdött a nélkülözésekkel. Kereste a kibontakozás lehetőségét. És találkozott a munkásmozgalommal. Nem volt párttag, de ebben az időben marxistának tudta magát, és irodalmi jelentkezésekor általában kommunistának vagy kommunista szimpatizánsnak tartották. Korai és azonnal feltűnést keltő regényei (Szép Zsuzska, Börtön, Kántor József megdicsőülése) baloldali érzelmű, forradalmi indulatú, keményen naturalista írónak mutatják. Ezekben a regényekben és az ez időben írt novellákban már megmutatkozik valóságlátásának könyörtelensége, morális haragja, társadalmi javítóvágya, ami jellemző lesz életművének nagy részére. A húszas évek második felében írt műveiben saját emlékek alapján ábrázolja a magyar középosztály pusztulásra ítéltségét. De míg a halálos veszélyben élő nép szabadulási lehetőségeit keresi, a maga osztályát nem sajnálja, mintha siettetni is akarná mihamarabbi pusztulását (Szakadékok, Akik nem tudnak szeretni, Futótűz, és korai éveinek talán legkitűnőbb regénye, a Feketevíz).
Valójában azonban nincs benne forradalmi szándék. Egyre ködösebb elképzelésekkel az emberi lélekben igényli a megújhodást. Ez különösképpen a húszas évek végén írt, igen hatásos színműveiben nyilvánul meg (Földindulás, Végrendelet).
A húszas években írt regények és drámák témavilága újra meg újra visszatér, egyre tragikusabban, s végül is - már a felszabadulás után - áll össze nagy társadalmi regénnyé, a Boldog békeidőkben.
A harmincas években nagy élményt jelent számára finnországi utazása. Több könyvet is ír tapasztalatairól. Mint örökös jó tanuló, aki korábban megtanulta és félreértette a marxizmust, úgy érti félre a finn paraszti életet. Ez a rideg valóságlátó túlidillizálja az északi nyelvrokonok életkörülményeit, és szinte eszményképet lát bennük a merőben más viszonyok közt élő magyar nép számára. A nyelvrokonságból misztikus azonosságot is képzel. Úgy jár, mint egy nemzedékkel azelőtt Zempléni Árpád, aki a német hódító szándékot indokló fajelmélettel szemben a rokon népek költészetének ismeretében kialakított egy védekező szándékú turáni fajelméletet. Csakhogy Zempléni Árpád idejében még nem volt fasizmus. Kodolányi magyar fajmítosza azonban pontosan megfelelt a jobboldali vérengző vágyaknak. És kezdetben inkább nem is vették észre Kodolányi változatlan és mindvégig tartó németellenességét, örömmel fogadták jobbrafordulását. Az egykor elég indokoltan kommunista hírű Kodolányi most ugyanolyan indokoltan fasiszta hírű író és publicista lett, aki ha nem is hirdette, de szolgálta a faji gyűlöletet.
De közben sem felejtett el igazi író lenni. A harmincas években jutott el nagy történelmi regényeihez. Felidézte a magyar nép egyik legnagyobb múltbeli veszedelmét, a tatárjárást. Ezt a kort idézte fel három kitűnő regényében, a Vas fiaiban, a Boldog Margitban és a Julianus barátban. A regények eszmei-erkölcsi mondanivalójával vitatkozhatunk, hiszen Kodolányi a nemzetfenntartó erőt az okos rejtőzködésben látja, de a történetek erőteljessége, az alakok szemléletessége és az a különös kísérlet, hogy felidézze bennük a XIII. század magyar beszélt nyelvét, sajátos varázsú remekművé teszi mind a három, egymással lazán összefüggő regényt.
Még mélyebben szállt le a nemzeti múltba az Emese álma című, a honfoglaló magyarság korában játszódó trilógia megjelent két kötetében (a harmadik részt is megírta, de az elkallódott a háború veszedelmei közt). Ezt az ősi magyarságot idéző korszakát zárja Pogány tűz című érdekes drámája (1944).
Ebben az időben Kodolányi már a pillanatnyilag diadalmas fasizmus ünnepelt írója. És akkor következik Magyarország német megszállása, a fasizmus őrjöngése, a tömeggyilkosságok. És akkor hirtelen elfogja a lelkifurdalás. Szokott hisztérikus kapkodásával az ellentétbe csap át, meggyűlöli, akikkel eddig együtt készítette elő a szörnyűségeket, igyekszik menteni az üldözötteket. Bűnösnek érzi magát.
A felszabadulás után fasiszta múltja miatt egy ideig nem jelenhettek meg művei, és ezt maga is indokoltnak tartotta. Tudta, hogy helytelen úton járt. Lelkifurdalásának különös következménye volt, hogy a hallgatás éveiben megtanult héberül, és eredetiben olvasta a klasszikus zsidó irodalmat, járatos lett a Biblia világában. A zsidó múltat idéző regényeket írt; előbb a Jehuda bar Simon című, megragadó szépségű kisregényt, majd élete egyik főművét, a Mózesról szóló Az égő csipkebokort. Ezzel a témakörrel párhuzamosan érdeklődött a mezopotámiai ősi mondavilág iránt, amelynek hatása a Biblián is kimutatható. Ezekből az ősmondákból formálódott már visszahúzódó éveiben a Vízöntő, majd Az égő csipkebokor nagyon is indokolt sikere (1957) után az Új ég, új föld.
Ezekben a héber és sumér-akkád mondákban felismerte a nagy emberi mondanivalók örökké megújítható kifejezési lehetőségét. A mondák szinte képletszerűen fogalmazzák meg az emberi helyzeteket. És úgy látszik, Kodolányi útja éppen afelé vezetett, hogy az esetlegestől az egyre általánosabb érvényű felé haladjon. A húszas években naturalista volt, aki a körülötte tapasztalható kegyetlen világ részleteit ragadta meg. A harmincas években javarészt történelmi regényeket írt, amelyekben általánosabb érvényű emberi magatartásformákat fejezett ki. A negyvenes években eltévedt a politika útvesztőjében, de amikor súlyos öngyötrések árán újra magára talált, az ötvenes években eljutott a legáltalánosabbhoz, a szinte képletszerűhöz, a mondához. De remekművet tudott írni mind a három korszakában.
Eszméivel, még regényeiben kifejtett eszményeivel is vitatkozhatunk, nemegyszer kell is vitatkoznunk, de szemléletes alakjaival, feszülten drámai helyzeteivel, áradó történeteivel és ízekkel teljes, gazdag nyelvével nem vitázunk. Könyvei olykor meggyötörnek komorságukkal, de mindig gyönyörködtetnek szépségükkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése