Szabó Dezső vezércikkei a Virradat -ban:A debreceni csúfság

Két nappal ezelőtt olvastam, hogy a debreceni nagytemplomban Balthazár püspök helyét emberi exkrementummal bepiszkolták. Ez a durva merénylet még ma is megdöbbentően ötlik ki a napi események szomorúságaiból. Még ma is, mikor a világháború s a rá következő szörnyűségek szétzúzták a meglevő morális kereteket, szétdúlták az idegeket, és amikor a nemrég múlt napjaiban szemeink előtt lődöztek be a szíriai martalócok a Krisztina téri templomba s az angolkisasszonyok Vád utcai templomába. De az, aki az események őrült kavargásában egy magasabb összefüggést keres, aki egy jobb jövő égő sóvárgásával lesi a nehéz napok tanulságait, az nem botránkozik, nem sápítoz, félrelöki a tiszta látást zavaró indulatokat. Az események mélyén keresi a végzetes okot, és nem arra fekteti a fő súlyt, hogy most leghangosabban ordítson az ordítókkal, hanem hogy meglelje azt a tanulságot, mellyel hasonló esetek megismétlődését ki lehet kerülni.
Mivel az eset kapcsolatban van a magyar protestantizmus problémájával, lehetetlen bizonyos személyes vonatkozásokat elhallgatnom. Egy mélyen kálvinista család hagyományai közt nőttem föl, s gyermekkorom a református lélek mély hangulatai, termékenyítő szépségei hímezték át. Örök hálával tartozom a kolozsvári református kollégiumnak. Nagy részben neki köszönhetem magyarságom mély erőit, heroikus akaratát, s nehéz percekben bátor elvállalását annak, hogy lelkiismeretem szavát kövessem. De egy időben, mikor a közeledő magyar tragédia víziója elmarta minden nyugalmamat, a szeges kritika ostorával sújtottam süllyedő felekezetem felé. Úgy láttam, hogy meddővé vénült a magyarság számára, s a közeledő veszély halálos döbbenete okozta, hogy kritikámban nem volt elég szeretet és igen korbács volt a szavam. Pedig hogy tudnám én hárommillió magyar lelki formáját gyűlölni?
Pedig meg kellett volna látnom, hogy nagy és mély erő van a magyar protestantizmusban. Minden válsága, s Utolsó évtizedek tényleges süllyedése onnan van, hogy a fejlődésnek egy olyan fordulópontjához ért, amikor történelmi (= politikai, társadalmi) szerepe a viszonyok új kialakulásában lényegesen más irányt és tartalmat kapott. És természetes, hogy ehhez az új szerephez a lelki hozzáigazodásnak s az új szervezkedésnek hosszabb átmeneti idejére volt szükség. A múltban és ez így volt történelmi szükség, s az emberiség és magyarság érdeke egyaránt minden más haladó iránnyal egybefogva szellemi ellenzéke volt a katolikus egyháznak, s általában politikai ellenzéke a katolikus dinasztiának. Most, hogy a hitbeli megismerés tisztább fölfogásával a hitviták s a hitéletnek az a kannibál formája, hogy ne a magam hitét higgyem, hanem a másét tagadjam, örökre kimúlt a vízzel mosdó emberek világából, és hogy a liberalizmus a magyarságot a halál szélére juttatta, most a protestantizmusra egészen más elhelyezkedés, egészen új funkció vár. Mint vallás, most csupán arra szorítkozik, ami benne pozitív, s éppen olyan kevéssé gondol arra, hogy átmásszon tagadgatni a katolikus szomszéd kertjébe, mint ahogy nem veszi sorra a görög, latin, egyiptomi, buddhista, bostokund és más vallás tételeit, hogy tagadási szórakozásokat rendezzen magának. Sőt ez a tisztán pozitív vallássá, építő világnézetté való fejlődés egészen új kapcsolatba hozta a katolicizmussal. A protestantizmus régebbi fegyvertársai úgy elhatalmasodtak, hogy többé nem volt szükségük hajdani leghatalmasabb fegyvertársukra. Sőt a szellemi radikalizmus, s az úgynevezett szabadgondolkodó irányok, megszűnvén a közös veszély, éppen olyan éles ellentétbe kerültek a protestantizmussal, mint a katolicizmussal, s tanaik egyaránt jelentették a katolikus és protestáns hitélet megsemmisítését. És tényleg, az imént múlt napok megmutatták, hogy uralomra jutva egyenlő, megsemmisítő dühvel fordultak minden kereszténység ellen, akár Rómához, akár Debrecenhez húzott a szíve.
Ehhez a letagadhatatlan tényhez járult az a politikai felismerés is, hogy az a faj, mely az úgynevezett radikális és szabadgondolkodó elveket törtető fegyvereinek használta, éppen a katolikus és protestáns ellentét kihasználásával tudott hatalmi helyzetet hódítani magának a magyarsággal szemben, s hogy míg derék protestánsok jóhiszeműen harcoltak egy korlátlan liberalizmusért, az egymás ellen gyújtott magyar lelkek tüzéből az idegen faj kapart magának gesztenyét. Viszont a legutóbbi események élesen megmutatták, hogy ez az idegen faj minden jelszó alatt a maga egységes célját űzte, s hogy mikor imperializmusa útjába kerül a magyar, mindegy neki, hogy protestáns vagy katolikus, egyképpen tör a megsemmisítésére.
Az elmondottakból önként következik a protestantizmus új történelmi helyzete. A már csak pozitív hitéletet élő protestáns nem lehet többé ellensége a katolicizmusnak, annál inkább nem, mert a protestáns hitélet pozitív tételei és erkölcsi tanításai lényeges nagy részükben azonosak a katolicizmus tételeivel. Így tehát vallási szempontból a protestantizmus ellenzékből a katolicizmus fegyvertársa lesz az elhatalmasodott közössé tett ellenség ellen. És amilyen közös alap vallási téren a kereszténység a közös ellenség ellen, olyan közös alap politikai és társadalmi téren a magyarság azzal a hódító, idegen fajjal szemben, mely azokat a tanokat faltörő kosnak használja ellenük. A történelmi konklúzió tehát abszolúte világos, és csak vakok vagy rosszhiszemű gonoszok nem látják: a magyar protestantizmus új történelmi szerepében fegyvertársa a magyar katolicizmusnak a kétezer éves európai morál, európai kulturális értékek, s a magyarság ezeréves történelmi munkájának megvédésére. Minden magyar katolikus, ki a magyar protestantizmusra, minden magyar protestáns, ki a magyar katolicizmusra emeli kezét, az öngyilkosság legostobább, legbűnösebb fajtáját követi el, s egyenlően vét kereszténység és magyarság ellen.
Miért mondom én el ezeket a debreceni eset alkalmából? Mert én ebben az otromba durvaságban a múló eseten s a nyomorult lényegtelen merénylőn túl egy súlyos vétket és egy súlyosan vétkezőt látok. Mi volt ez a vétek és ki volt ez a vétkező?
Én Balthazár püspök urat személyesen nem ismerem, sohasem láttam. A személyes érdek, a személyes szimpátia vagy antipátia minden lehetősége nyilvánvalóan nem állhat fenn közöttünk. Mindenki láthatta, hogy eddigi cikkeimben kerültem a személyes vonatkozásokat, s az újjáépítés nagy általános szempontjait igyekeztem a szemek elé tárni. De a püspök úr a legtipikusabb inkarnációja egy olyan lelki alkatnak, mely a magyarságra halálos veszedelmet jelent. Ez előtt a veszedelem előtt fel kell jajdulnia minden jó szándéknak, ez ellen a veszedelem ellen vétót kell kiáltania minden becsületes magyar akaratnak. Higgye meg, Püspök úr, hogy hosszú idő fog tanúságot tenni amellett, hogy e percben jó magyar és jó protestáns beszél Önhöz.
Püspök úr! az a szeretet, mely a háború előtt élt a magyarban, még lehetett jóhiszemű, nemes tévedés. Egyik fő feladatom éppen az, hogy megmagyarázzam igen sok jó, buzgalmába bódult magyarnak, hogy a háború előtt lehetett valaki jóhiszeműen, sőt építő magyar akarattal liberális vagy szabadkőműves. Az a bűnös és vak szociális politika, az az osztály és tőkeuralom, mely a háború előtt készítette a magyar halált, könnyen más táborba téveszthette a jövő útját kereső magyart, s fegyvertársat hitethetett el a ravasz ellenségben. De már a háború első éve döbbenetesen megmutatta az idegen imperializmus igazi arcát, s hogy minden jelszó csak ádáz étvágyának volt eszköze. És Ön, Püspök úr, mikor katolikus és protestáns magyar közös hekatombába hullott a hazai határok előtt, mikor katolikus és protestáns magyar hivatalnokok ezer aggódás és gond között éhezve, dideregve, hősies önfeláldozással végezték tízszeres munkájukat, mikor katolikus és protestáns magyar családok a megrabolt szeretet s az irtózatos nyomorúság mindennapi tragédiáját szenvedték: Ön, Püspök úr, a magyar, a protestáns, Krisztus papja és sáfára Bethlen Gábor, Rákóczi György és annyi szent magyar protestáns egyházának, ön akkor himnuszt zengett annak a fajnak, mely a keresztény magyar hullák garmadáján, a keresztény magyar családok mártír szenvedésén, a szemérmetlen vagyonszerzés, a féktelen zabálás, a részeg hódítás irtózatos tivornyáját ülte. Mikor még a becsületesebb, óvatosabb zsidók is meglátták a zsidókérdést, s intőleg emelték fel szavukat a mérsékletre, mikor már a Tisza István tragikus szemeiben is ott volt a megismerés szomorú árnyéka, akkor Ön, Püspök úr, Ön, a krisztusi szánalom papja, becéző szavakkal cirógatta a véres csőrű hollókat, akik az Ön elhullott és élő testvérei testén lakmároztak. Ön nem hallotta a magyar agónia kétségbeesett zokogásait, mert füleit telerikácsolta tapssal a zsidó Egyenlőség, mely Önben elszánt gladiátorát jutalmazta.
A szörnyű dolgokból Ön nem tanult. Azután még szörnyűbbek következtek, hogy Ön azokból még kevesebbet tanuljon.
Ön nem látta meg, hogy az Önnek tapsoló faj a nagy összeomláskor ezer hazugsággal tépte ki a magyar katona kezéből a haza földjét védő fegyvert. Ön nem látta meg, hogy rágalommal, uszítással hogy zúztak szét minden magyar szervezkedést, minden magyar jóakaratot. Ön nem látta meg, hogyan ajánlották fel a megölt ország testrészeit az idegen rablóknak. Ön nem látta meg, hogy kerítették kezükbe az egész országot, hogy verték ki kenyérkereső állásukból az Ön magyar testvéreit, hogy köpték le a magyar múltat, a magyar zászlót. Ön nem látta, hogy vitték felesleges offenzívákban mészárszékre a megmaradt magyar ifjúságot. Az Ön keresztény papi szemei nem látták, hogyan lődöztek be keresztény templomokba, hogyan mártírizálták az Ön keresztény papi testvéreit. Ön nem látta a világtörténelem legirtózatosabb arányú pogromját az Ön saját faja ellen. Ön nem látta Szamuellit... De a nagy gyilkosság még alig ért véget, a magyar hullák még melegen pihegtek, s bőrükön még látszott a szíriai köröm, az ország romban volt, s a magyar vagyon szétdarabolva; és Ön a magyar romok, a testvérhullák fölött odakiáltotta a megdöbbent bűnösök vigasztalására: a zsidó is ember. Isten a szeretetet parancsolja, a "szeretet liberális. De vigyázzunk a katolikus veszélyre!
Püspök úr! az a szeretet, melyet Ön hirdet: rombolás és gyűlölet saját keresztény magyar vértestvérei ellen. Az a szeretet kiveszi a magyar kezéből a védő fegyvert, a magyar gyermek szájából a falatot, az megöli a magyar jövőt. Az Ön szeretete, magyar pap, a magyarság halála, az Ön szeretete, keresztény pap, a kereszténység meggyilkolása.
Püspök úr! Ha a magyar katolicizmusé volna mindaz, ami földben, házban, pénzben, terményben, ékszerben, iparban, kereskedelemben, sajtóban, mulatóhelyeken a zsidóságé, ha a magyar katolicizmus nyomna bennünket oly óriási nemzetközi támogatással, olyan irtózatos külön szolidaritással, olyan szellemi zsarnoksággal és semmi morállal nem kötött eszközökkel: akkor, Püspök úr, én nem nézném, hogy azok a katolikusok fajtámból valók, hanem protestáns testvéreim élére állnék a legelszántabb harcra. De mindez egy idegen faj kezében van, de mindezt egy idegen faj teszi, mely megsemmisítő halálos veszedelem a magyarságra. És Ön, Püspök úr, az Ön krisztusi szeretetével a megraboltak, a megtépettek, a letiportak az elnyomottak, az éhezők, a koldusok felé fordul, s kis bolhasérelmek címén egymásnak hajszolja őket, hogy minden tragédia után még tovább tépjék, még tovább öljék egymást ők, akik magyarok, az Ön vértestvérei, ők, akik keresztények, az Ön lelki testvérei, Krisztus papja! És a megemésztő, rabló, elnyomó idegen ellen csak a szeretet szavát tudja énekelni.
Püspök úr! Ez a templomgyalázás megdöbbentett minket, pedig a közelmúltban az Ön liberalizmusának védencei nagyon is hozzászoktattak a templomgyalázásokhoz. De a debreceni református templom ezzel a durvasággal nincs is meggyalázva. A debreceni református templom szent szimbóluma a magyar protestantizmusnak, kinek mindig az volt a nagy történelmi értéke, hogy mindenekelőtt magyar volt. Hogy a magyarsága szabta meg, hogy milyen protestáns legyen, és nem a protestánssága, hogy milyen magyar legyen. És így tudott honmentően protestáns és termékenyen magyar lenni. És én itt az egész ifjú Magyarország nevében a tiltakozás viharos hangsúlyával mondom Önnek, hogy nincs az a reverenda és nincs az a palást, amely a jövőben büntetlenül próbálhatná meg azt, hogy magyart magyar ellen hajszoljon. Főtisztelendő méltóságos Püspök úr! az a piszok, ami most az Ön templomi helyén van, az nem annak az ostoba merénylőnek a műve, aki ezt a durvaságot elkövette. Az a szenny az Ön végzetes tévedéseinek kikerülhetetlen, logikus következménye, azt a foltot Ön juttatta oda. És ha Ön ezt a szennyet el akarja távolítani a debreceni református nagytemplomnak papi székéből: Önnek magának kell igaz töredelemmel félreállnia arról a helyről, mely Önt többé nem illeti.
Virradat, 1921.I. 28.