Egy napon így szól anyám:
- Írhatnál rólunk is valami könyvet.
- Nocsak! - néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?
- Igaz legyen - mondta.
Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem - a kézmozdulatáról is ítélve - a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő: szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! - megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát mégegyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vígasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.
- Ez nekem is gondom - adtam meg magam,
- Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!
A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely a nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem: ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó. Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, a porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak: mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.
- Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk.
Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetőségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék a muskátlit - a népdalbelit - félre kell állítanom.
- A földre le vele! - szokta mondani anyám. - Ő már eleget látott.
A ház mellett van a deszkából tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy villás fejét ügyesen félrefordítva minő találékonysággal igazodik az ajtó méreteihez. Odébb egy koffernyi tyúkketrec s parányi akol a juhok számára.
A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja hányadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek neki-nekilódul, a lánc a levegőbe kapja, torkát fojtogatja. Ettől köhög és furcsamód prüszköl, mintha szőrt nyelt volna. Anyám neveti, s rászól:
- Bolond, repülő kutya.
A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet belőle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra fölkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkből került a kutak sorába.
Itt látható továbbá az egész sornyi félberekedt próbálkozás. A padlás szájában egy hajdani tajkoló-műhely szerszámmaradványai: apám iparos korszaka. A kert fejében három rozoga kaptár meg egy kucsma formájú, agyaggal tapasztott méhkas: a méhész korszak. Ezt a foglalatosságot 1927-ben kezdte apám három családdal. Azóta - negyven év alatt - négyre szaporodott az állomány. Az istállóban egy emlékbe költözött tehén tejszaga a harmincas évekből: ez a földművelő korszak. A nyári konyha padlásán cséplőgép-alkatrészek: a nagy vállalkozások korszaka. A tornác végében egy széjjelesett kicsi szőlőprés: a szőlősgazda korszak. Megannyi kudarcos életforma jelei. Rímpróbálkozások egy vershez, amelynek boldogság kívánkozik a végére. (...)
A második világháború utáni határontúli magyar irodalom alapműve Sütő András könyve, az Anyám könnyű álmot ígér. Ha szigorúan megvizsgáljuk, akkor a történet valós ideje csak néhány hónapot tesz ki - ennyi időt tölt el szülőfalujában, Pusztakamaráson az író, Bukarestből hazalátogatván. Ám Sütő ezalatt az idő alatt egy falu élete és fél év eseményei helyett az egész romániai magyar társadalmat mutatja be a világháború utáni két évtizedben.
A regény egymáshoz lazán kötődő történetek sokaságából áll. Néhány forrása írásos: családi és hivatalos feljegyzések kerülnek elő a közeli és távoli múltból. Ám a legtöbb visszaemlékezés maguktól a pusztakamarási emberektől származik: ők mesélik el miket éltek át, miken mentek keresztül egy kis erdélyi faluban a történelem fordulatai során. Sokuknak földjük, házuk, vagyonuk, egész életük munkája ment tönkre egy pillanat alatt; számos családtagukat kísérték már utolsó útjára és mégis: élnek és dolgoznak, mert nem tehetnek mást, mint hogy elfogadják sorsukat. Ezt mondja utolsó napjai egyikén az író nagyapja is Jónás történetére utalva: "ne rugdalózz a sorsod ellen, fiam".
Sütő András szociográfiailag is komoly munkát vitt véghez ezzel a művével - mégsem felejtette el egy pillanatra sem azt, hogy amit ír, az a legmagasabb nívójú szépirodalom. Gyönyörűen festi meg a Mezőséget: tájait, élőlényeit és az ott élő emberek mindennapjait. Szívhez szóló, felejthetetlen könyv az Anyám könnyű álmot ígér, a magyar irodalom legszebb műveinek egyike.
Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1978. 226 p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése