Szabó Dezső vezércikkei a Virradat-ban Ábrahám Ernő

Magyar tehetség Ábrahám Ernő, mélyen magyar és igazán tehetség. Három könyve fekszik előttem: a Csillagok a Tiszában és a Hét szilaj csikó című két novelláskötete, s a Hollók fája című meséskönyve. És amikor én itt egy pár sort akarok írni erről az igen szimpatikus tehetségről, előre figyelmeztetem az olvasót, hogy nem pajtásos ömlengéseket adok, hanem becsületesen igyekszem beszámolni azokról a benyomásokról, amelyeket ez a három könyv tett rám, hiszen végső ítéletet, pontos értékmegállapítást Ábrahám Ernő fejlődésben levő tehetségéről természetesen még nem lehet adni. Gazdag ígéret ez a három könyv, s csak Ábrahám Ernőtől és a magyar közönségtől függ, hogy ez az ígéret olyan teljesedéssé váljon, amely múlhatatlan nyeresége lesz irodalmunknak. Igen, a közönségtől is függ, mert hazugság az, hogy az író önmagának ír, az asztalfiókjának. Érdeklődés, szeretet, emlegetés kell az írónak, ez adja meg az erőt ahhoz, hogy minden belső kincsét kihozza magából a mindennapok szomorú küzdelmei közt.
Három sajátságos vonása van Ábrahám Ernő művészetének. Az első: valami ösztönös meglátása fajtája lelkének. Nem is a tudatos figyelem, nem is a megfigyelés eredménye az, hogy olyan hajszálfinomságokig tudja meglátni a magyar föld emberének lelki világát, hanem a húsból való hús, a vérből való vér ösztönös, végzetes magára élése ez.
Második sajátsága, és ez is mélyen magyar vonás: a földnek, a vegetáló életnek valami vér szerinti, már messzi ősökből beágyazott ősszerelme. A szemei, a fülei, a belélegzése, nagyon élő test-lelkének minden része folytonos örömmel mondja a teremtett világ himnuszát. A természet legmegszokottabb képei, a gabonaföld, a folyó, a lényegtelen virágocskák, a nap, a hold abban a meseborzongásban kapnak új és sajátszerű életet lelkében, amely minden igazi költőben újjáteremti a vén világot.
Harmadik sajátsága a képzeletnek, mégpedig a legigazabb művészi képzeletnek: a gyermek képzeletnek folytonos építő munkássága, mely szemeiben valóvá teszi az álmot és álommá a valóságot. Az a jelenség, hogy Ábrahám Ernő mesét ír, nem irodalmi divat, hanem belső meghatározottságának kikerülhetetlen következménye. Egy ragyogó, zengő, ős meseerdő számára a világ, ahol ő, mint a mese eltévedt gyermeke, folytonosan elrévült szemmel, összetapsoló kezekkel, de sokszor félő borzongással és rálépő titkos fájdalomtól fölszepegve bolyong.
A Tisza menti magyar lélek mélységeiből hoz fel titkos képeket Ábrahám Ernő két novelláskötete. Finomsággal tudja visszaadni a gyermeklélek elcsodálkozását e roppant furcsa világ előtt. (Olvassák el például Két fekete rigó, és Pista és a Csillagok című két pompás elbeszélését. Bús király című novellája egyike a leghatalmasabb vízióknak, melyet magyar művész valaha meglátott a magyar falusi életben.
Természetes, hogy most, fejlődése fordulóján sok veszély előtt is áll az író. Vigyáznia kell, hogy megfigyelései szülőföldjének lelkivilágában ne váljanak etnográfiás lelki anekdotákká. Ki kell terjesztenie témáinak és érdeklődésének határát, nehogy egyhangúvá váljon és érdektelenségbe essék. A nagyobb arányú alkotásokat keresse, ahol felhasználhatja művészi munkájának összes eddigi eredményeit. Meséinél vigyázzon, hogy azok igazán mesék legyenek. A mesének legyen ám mindig bevezetése, kifejlése és befejezése, a novellisztikus, bevégzés nélküli mese nem mese. Mikor mesél, ne törekedjék másra, csak mesére. A Kukorica Jancsi című meséje andersenes; szatirikus mese, nem mese és nem is érdekes. Egyáltalában Andersennek hatásától menekülnie kell. Mi már a mesét sokkal inkább ősibb képzelettel teremtő igazi mesének kívánjuk, mint amilyenek az Andersen meséi.
Ábrahám Ernő nyelve forrás-tisztán, egyszerűen magyar. Ez a nyelv önmagától, a dolgokkal ölelkező lélek örömétől kap színt és melegséget, és semmi művészi csalafintaság nem rak cicomát rá. Egy tájszóval megízlelheti szülőföldje levegőjét, anélkül, hogy abba a hibába esne, hogy bitorolva a nyelvészeti szaklapok munkakörét, állandó dialektust adna, amely mindig bosszantó és bántó a művészetben.
Kérem a magyar közönséget, vegye kezébe Ábrahám Ernő köteteit, olvassa figyelemmel elbeszéléseit. Nem kap ott idegszenzációkat, nemzetközi trükköket, erotikus malacságokat. A magyar lélek mély, tiszta, termő levegője fogja körülvenni, mely egészségessé öblögeti lelkét a nagyváros piszkos szomorúságai közt. Szeressék Ábrahám Ernő könyveit, akik engem szeretnek.
Virradat, 1921.II. 4.