FEJEZETEK
Elmosódó általánosságnál egyebet az sem eredményez, ha a "népi" mozgalom prózájának sokat emlegetett valóságtiszteletét fogjuk vallatóra. Szándékai és irodalom értelmezése, esztétikai elvei szerint a népiek prózai munkáit a feltétlen valósághoz ragaszkodás, még pontosabban szólva a társadalmi élet ismeretlen részeinek irodalomba emelése élteti és részint különbözteti is meg az előttük járók eredményeitől. Irodalomtörténeti érdemük – olvashatjuk tőlük származó vitairatokban és méltatóik tollából –, hogy fölfedezték Magyarországot: a "nemzet alatt" élő szegényparasztság és uradalmi cselédség életét, hangot adtak a néma népnek, és ezáltal továbbvitték, sőt ki is teljesítették irodalmunk népies hagyományát, gyökeres fordulatot idézve elő ezzel a népszemléletben és ábrázolásban. A valóság-kifejezés és szociológiai hitelesség új értelmezését, szigorú számontartását elvek és művek egyaránt tanúsítják. A népiek irodalomszemléletében szép és igaz egyet akart jelenteni: az irodalmi, költői szépséget és a társadalmi igazságot – a politikai képviselettől elzárt parasztság megszólaltatását – akarták {647.} teljes és új összhangba hozni. A 30-as évek prózatermése azonban arról győz meg, hogy az indulás hasonlósága, az esztétikai normák helyenkénti egyezése a valóság megközelítésének többféle, még egymással vitázó módját is eredményezhette. Új színekkel élő ösztönös realista stílus szomszédságában megjelent az intellektuális fogantatású "tudat-regény"; a dokumentum, a paraszt-krónika nyers, sötét színeit, némelykor szűkös világát, valóságosnak és fiktívnek merev szembeállítását a harmóniára törő epikus világkép próbálta cáfolni derűjével, humorával a naturalista komorság és kopárság egyoldalúságát föloldani. Arra is van példa, hogy a társadalmi lét anyagából merítő írók pályájuk derekán mitológiai világkép megalkotásában vélték elérhetőnek a magyar népiség, az "euráziai lélek" és a faji "mélyréteg" igazán hiteles kifejezését. A harmincas évekre a valóság megközelítése s a nép életének hiteles rajza az egyes művekben már nem ugyanazt jelentette: a mozgalom indulásakor még laza egységet adó lázító dokumentum és költői ihletettségű próza útjai elváltak egymástól. A változások, áthangolódások a harmincas évek folyamán három irányban kristályosodtak ki: a szociográfiában, az új realizmus egyéni változataiban és naturalista meg szimbolista eszközökkel élő mitológiai világképet vázoló alkotásokban. E stílustörekvések mindegyikéhez tartalmi-világszemléleti jellegzetességek társulnak.
A népi írók szépprózájának egyik legsajátosabb eredménye a szociográfia újjáélesztése volt. A szociográfia átmeneti műfaj: társadalomleírást, tényfeltárást több-kevesebb mértékben szépírói eljárásokkal egyeztetett. Írói az otthonról hozott élményeket a társadalomismeret tudatos rendező elvei szerint csoportosították. A tudományos szociográfia leíró módszerességének és az élményszerűen hiteles írói előadásnak új műfaját kívánták megalkotni. Az élmény-kifejezéssel, az írói alakítás lehetőségeivel azonban igen szűkösen bántak. A szépírói formálástól, a képzelet működtetésétől általában idegenkedtek: a társadalmi igazság sérelmét látták a fiktív történetek öntörvényű alakításában; a cselekmény változatosabb bonyolításában, a hősteremtés egyéni törekvéseiben az "irodalmiaskodás" hamisításait vélték fölfedezni. A szociográfiai oltású novella és regény ezért jutott gyakran a naturalista ábrázolás közelébe: a paraszti valóság is csak kegyetlen egyhangúságot, a gondok örökös ismétlődését ismeri – fogalmazta meg Veres Péter, Darvas József – s az irodalom nem teheti meg, hogy színes meséivel, "kitalált" történeteivel az egyhangú világ fölébe emelkedjen. Az irodalom legyen puritánul szűkszavú és ridegen tárgyilagos: hitelességét a tények tiszteletével őrizheti meg. A szociográfiák szerzői azonban nem a csupasz tényeket tartották a társadalomrajz sine qua non-jának. Falu-leírásaikat, helyzetjelentéseiket, családtörténeti írásaikat egyetemes összefüggések szemmeltartásával formálták meg. Nem egyszerűen leírást kívántak adni: a társadalom egészéről is képet akartak nyújtani, még akkor is, ha csupán egy osztályról vagy rétegről szóltak. Darvas József is "a teljes társadalmi valóság perspektívájába" foglalja a parasztsors lázító tényeit, és azzal érvel, hogy a szociográfiáknak tovább is kell jutniuk a társadalom egészére nem ügyelő egyszerű leírás részletmunkájánál. Midőn Darvas ezt írta, a középosztálybeli fiatalok faluvizsgálatának egyoldalúságai, a néphez lehajló művek divatja ellen szólalt fel – érvelésében azonban a java szociográfiai irodalom jellege és értéke is megvilágosodott. Többre kell törekedni objektív leírásnál, még a nyomor {648.} színeibe mártott "vádirat" sem minden – írta A legnagyobb magyar falu bevezetőjében –, hitelesítő élmény és biztos társadalomismeret együtteséből születhet meg a valóság hamisítás nélküli képe. Az élmény hitelesítő tanúságaira nemcsak Darvas hivatkozott – Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Pál, Féja Géza írásaiban is visszatérő érv, hogy az irodalom aranyfedezete az élményszerűségből fakadó belső igazság. A műveket nem "szándékosan fölkutatott anyagból" teremtik – vallják a faluvizsgáló művek szerzői – a társadalmi tények vitathatatlan igazságát az átéltség biztosítja: más jelentést, színt kapnak az egyéni élmény izzásától. A tudományos módszert ezért érzik egymagában elégtelennek; a szaktudomány elaprózza a társadalmat; a részleteket föltárhatja, de nem érzékelteti a folyamatot és nincs szeme az egész társadalomra, sem az emberi-egyéni változatokra. Mint úttörő elődöket, mégis számon kellett volna tartaniuk a Társadalomtudományi Társaságnak, a Huszadik Századnak és a Galilei Körnek a munkáját – a szociográfia Braun Róbert, Rác Gyula és mások kezdeményezése nyomán a század elején már megszületett. Az élmény hitelesítő többletét hiányolhatták a század elejének ez irányú törekvéseiből: túlzottan szaktudományosnak és "külső" megközelítésnek tartván a polgári radikálisok társadalom-leíró kísérleteit. De nem hivatkoztak a Korunk és a 100% előkészítő munkájára sem – noha a proletár dokumentum tárgyiasságát már az a változtatni akarás is hevítette, ami majd a szociográfiák egyik fő sajátjává válik. Az úttörés munkájában Nagy Lajosnak is fontos szerep jutott: a Három magyar város (1933) és a Kiskunhalom (1934) megtévesztő áltárgyilagosságának ösztönző hatását egyedül Illyés Gyula tudta érdeméhez méltóan megbecsülni. Annál szívesebben és gyakrabban idézték Móricz Zsigmond és Szabó Dezső példáját, ösztönző és felszabadító hatását. Legtöbbet Móricz Zsigmondtól tanulhattak: mesterük riportban, novellában és regényben is előttük járt. Társadalomlátását, a bajokat föltáró szenvedélyét ugyanúgy magukénak érezhették, mint emberábrázolásának sokoldalú realista elevenségét – amit később Németh László is legjellemzőbbnek tartott, Móricz szavait idézve: "A regényben, amit leírok, olyan élő lények jelennek meg, akik mindenféle vizsgálatnak éppúgy alávethetők, mint maga az élő ember." Vallják is egybehangzóan Móricz műveinek eszméltető, úttörő érdemét, igazmondásának serkentő erejét. Szabó Dezső ideológiája – kivált a parasztság és faj gondolati összetartozásának meghirdetésével – sokak szemléletét alakította, a szépíró hatása annál csekélyebb volt. Romantikusan fölnagyító, expresszionista stílusa egyes pályakezdő műveken nyomot hagyott, tartós befolyásra azonban nem tett szert. Pátoszának mesterkéltségét, "élet-himnuszainak" dagályát a valóságra figyelő, tényeket tisztelő egyszerűségnek el kellett utasítania.
A szociográfia vagy parasztdokumentum – akár "krónika" és novella formába öltözik vagy a falu- és családtörténetet választja formájául – mindig közelített a naturalizmushoz. A naturalista ábrázolásnak azonban csak egyes elemeivel élt s a két háború közötti új naturalista montázs-technikával is csupán külső hasonlóság rokoníthatja. A montázzsal dolgozó író gyakran azért halmozza a véletlenszerű részleteket, fölkeltve az egyidejűség érzését is, mert az egészről nincs képzete, nem lát törvényeket s vallja, hogy az élet homályos labirintus, az egyetlen szilárd fogodzó a megfogható és körüljárható részlet. A szociográfiák és a szociográfiai ihletésű novellák, regények (Darvas {649.} József és Veres Péter első művei) is állóképeket sorakoztatnak egymás után; nyers, komor színeket halmoznak s az egyhangúságot, színtelenséget hangsúlyozzák. Darvas József írta egyik önjellemzésében, hogy a falusi regények élete "egyszínű napok végtelen sora, amint egyszínűek ők is: a robotosok szürke serege". A szociográfiák és novellák, regények egy része ezt az egyhangúságot érzékeltette – lázító tárgyilagossággal. A Gyepsor, Szűk esztendő, Falusi krónika, a Fekete kenyér, a Vízkereszttől szilveszterig epikus bőséget nem hozott. Mint ahogy nem az epikai kimeríthetetlenség és önkéntelen áradás avatja értékké A puszták népét sem. A Futóhomok vagy a Viharsarok, A tardi helyzet és A néma forradalom még kevésbé folyamodott szépírói megoldásokhoz, noha az írnitudás, a stílus lendülete ezeket a műveket is kiemelte a szakmunkák jobbára egyéniség nélküli tömegéből s megkülönböztette az Elsüllyedt falu a Dunántúlon típusú vállalkozástól. Dísztelensége azonban így is új valóságigényt honosított meg. Érintkezett a naturalizmussal, de világképe egyenes tagadása volt minden naturalista elméletnek. Ezért is válhatott későbbi, nagyobb igényű művek megalapozójává.
A szociográfia átmeneti műfaj volt: az objektív leírás és az írói ihletettség elegyítéséből született és aszerint is tovább tagolódott, hogy társadalomrajz és szuverén szépírói alakítás milyen arányát valósította meg. Később majd lesz idő, midőn a magyar széppróza továbbjutását akadályozni fogja a szociográfikus részletezés. Igazi hatása mégsem fékező, visszatartó, hanem előrelendítő volt: a szociográfiák a tények tiszteletéhez, a tárgyiasság könyörtelenségéhez szoktatták hozzá az irodalmat, s ez a látás ettől fogva a magyar próza elidegeníthetetlen tartozékává és egyik normájává lett. Miként Nagy Lajos művei, a szociográfikus alkotások is igazolták a naturalizmus egyes stíluselemeinek életrevalóságát. Bebizonyították, hogy a ténytisztelet és szűkszavú jellemzés, a tárgyilagosság és a komor színezés nem feltétlenül írói lemondást jelent.
A szociográfikus stílus arra termett, hogy a társadalom valóságát fogja át – fölrajzolva történetét és akkori helyzetét, hiteles adatok és tények fölsorakoztatásával. A népi próza másik iránya – melyet jellemző formában Tamási Áron és Szabó Pál képviselt – elutasítja a valósághoz tapadás, a képzelet szabad játékával ellenlábas empirizmus eljárásait. Nem igénye, hogy művei a szociológiai ismeretanyag vértezettségében jelenjenek meg. A tudományosságig terjedő pontosság helyett inkább az ösztönös életszeretet, a képzelet szabad játéka irányítja az alkotásban. A dokumentum és a krónika, a hely-és családtörténet helyett a mesék és legendák világában érzi magát otthonosan, kedveli az idillt és anekdotát, s mondanivalóját gyakran rábízza a példázatok és jelképek elmosódott, de sugalló erejű formáira. "A mese elöl jár" – mondja Tamási Áron egyik novellájának hőse; másutt azt olvassuk, hogy "a játékot, néha legalább, szereti az okos ember", s ehhez tartja magát az író is. Újra meg újra a mesélés "játszi tüzét" lobbantja fel írásaiban. Mese és játék: ez jellemzi Tamási Áron novelláinak és regényeinek nagyobb részét is. A 20. századi irodalom egyre több ösztönzést és ismeretanyagot merített a határos területek eredményeiből: az elbeszélésbe fölszívódott a filozófia és a lélektan gondolatisága; friss ingert hozott a dokumentum és a riport nyers valóságszemlélete; új lehetőségeket nyújtott a képekkel, vágásokkal dolgozó film művészete. A népiek prózájának egyik irányát a modern fejlemények {650.} alig érintették. Tamási Áron és Szabó Pál kitartott a mesemondás naivabb és ösztönösebb formájánál, az elbeszélés elemi örömöket adó stílusánál. Műveikben úgyszólván nyomát sem leljük annak a lélektani látásnak és elemző módszernek, amelyet a magyar prózairodalom a század elején honosított meg. Tamási Áron novellái gyakran a népballadákkal tartották a rokonságot és játékosan válogatták valóságos és földöntúli képek sorát. A zord életet Tamásinál mosoly és tréfa deríti fel, novellái kedvet akarnak csinálni az élethez, a lelket erősítik és reménykedni biztatnak. Hőseit nem is sorvasztják el a nehéz körülmények, mert nem hamvad el bennük a lélek s a jókedv, a "kedély villogása" egyetlen fegyverük is: talpraesett ügyességgel, a beszéd színes és fordulatos cselvetéseivel, mókázó fölénnyel győzik le életük körülményeit. De sok minden meg is esik Tamási világában: angyalok és ördögök járnak-kelnek otthonosan a kis falvak lakói között, a halállal is szemtől-szembe, testi valóságban kell nekik birokra kelni; s az emberek egyszerre átváltoznak és madárként röpülnek ki az ablakon. Ennek a varázsos és titokzatos életnek közvetlen szereplő részese a természet, az évszakokat váltogató végtelen világ. Ebben a különösségben rejlik Tamási novelláinak művészi igazsága is. Nem közvetlenül beszél életről, társadalmi rendről: hősei nehéz sorsát sem a nyomor színeiből festi meg. Mesébe és példázatba oldja fel vagy rejti el mondanivalóját, a képzelet váratlan fordulataival, játékosságával fejezi ki vallomását. Célja nem is volt a leleplező és nyílt bírálat, hanem a megszépítő költőiség és a példát adó, követésre méltó emberi magatartás jelképes, mesei megfogalmazása.
Szabó Pál ritkán él a mese, jelképesség, a stilizált példabeszéd furfangos kerülőútjaival. Az idill és anekdota derűs, humoros jeleneteit annál természetesebb módon szövi bele súlyos mondanivalóiba is. Az irracionális elem nála nem tűnik fel, világmagyarázata a falusi társadalom reális kereteire épül. De a valóság kifejezéshez hozzáépíthető költői többlet életszépítő varázsának megszólaltatását ő is írói feladatának tudja. Az ember tele van szenvedéssel, hibákkal, betegséggel, de tele csodákkal, örömökkel és lehetőségekkel is; az élet rossz, mert a társadalom berendezése igazságtalan, de élni mégis jó: ez a sugalmazás szól Szabó Pál érett regényeiből.
A népi irány prózaíróit sokat foglalkoztatta valóság és költészet, társadalomrajz és stilizálás viszonya. A művek némelyike sikeresebben oldotta meg ezeknek az összebékíthetetlennek tűnő dolgoknak egységbe forrasztását, mint a tájékozódni akaró és esztétikai elveket fogalmazó gondolat. Az elvek írói mereven szembenálltak egymással és a dokumentum, a társadalmi hitelesség költőiséggel ellentétesnek tudott tényszerűsége mellett foglaltak állást (Veres Péter, Darvas József), vagy a költői harmónia érvényesülését vallották fontosabbnak, időszerűbbnek (Illyés Gyula, Németh László).
A népi próza harmadik körülírható iránya a művekben ezt az egységet: társadalmi realitás és költői szabad lebegés összhangját akarta megteremteni. Ehhez az egységhez csak a gondolati áttekintés vezethette el az írót. Illyés Gyula és Németh László műveibe be is áramlik a gondolati anyag, regényeiket az értelmi sűrítettség, sőt eszmék kifejtése, néhol már monografikus feldolgozása különbözteti meg a kor prózairodalmában. Németh László legegyénibb vállalkozása a "tudat-regény" megteremtése volt, melyben az ember és környezet-ábrázolás új módozatait találta meg (Gyász, Iszony), de némelyik művét éppúgy az esszészerű előadás jellemzi (Alsóvárosi búcsú, Szerdai fogadó-{651.}nap), mint Illyés Gyula regényeit (Koratavasz, Hunok Párizsban). A "tudat" vagy esszészerű regény íróinak az volt a kísérlete, hogy a balzac-i értelmezésű "eszme" és "kép" összhangjához jussanak el. A szociográfia módszerét elégtelennek tartották, – Illyés már a Puszták népével a fiatal prózaíró nemzedék legkülönbjei közé emelkedett, azáltal is, hogy egyesíteni tudta a társadalmi érvényességet epikus képgazdagsággal, a leírást fanyarsággal és iróniával, a tárgyilagosságot fojtott, gúnyos és fenyegető indulatokkal, s közben fölényét és derűjét is meg tudta őrizni.
Külön, egyéni út Kodolányi János pályája – szélsőségesek kísérletei és szélsőségeket próbált egyeztetni. Már az első évek ormánsági novelláinak sötét és kegyetlen naturalizmusát egyszerre fűti a rajongásig hevülő világmegváltó szándék – ami később a szocialista eszmekörben ismeri meg tudatos igazolását – és a világot, embert szánalmasan rossznak láttató elfogultság. A harmincas években a magyar mitológia föltámasztására vállalkozott, amit majd a bibliai mítoszok nagy tablói folytattak – megőrizve a naturalista látás némely elemét, de szakítva a determinizmus vastörvényeivel, hogy az irracionális világmagyarázat elmosódott jelképeinek helyet adhasson. A vas fiai a korszerű realista történelmi regény kísérletének készült – bemutatni végre, hogy a történelem igazi szereplője a nép –, s az életmű egy másik szakaszán majd ismét realista igényű családregény és korábrázolás széles kompozíciói között tölt el éveket (A boldog békeidők, Vízválasztó). Hullámzó ez a pálya: kiemelkedő művek és felemás kísérletek váltják benne egymást, s az új és új stílusrétegeket a világkép alapjait is átjáró fordulatok magyarázzák. A naturalizmushoz a dokumentum-termelés-láz is vonzotta: megmutatni a beteg Ormánságot és a beteg országot. De a Sötétség és a többi korai elbeszélés naturalizmusa aligha azonosítható a szociografikus tényirodalom makacsul elszánt részletező kedvével. Veres Péter vagy Darvas József művei sem ismerték az ellágyulás életkönnyítő tudatát, ám Kodolányi naturalizmusa embert vádoló, az életet alantasnak rajzoló fekete látomás. A naturalista doktrínát sem kellett vitatnia: a determinizmusban, majd a freudizmusban az életundor elméleti igazolására is rálelhetett. A determinizmusból a szocialista messianizmuson áthaladva fokozatosan a jelképesen vagy metaforikusan jelölhető világerők, kozmikus törvények föltételezéséig terjed világmagyarázó igénye. Mert Kodolányi prózája a társadalomrajz lehetőségeit egyre inkább kevesellte: regényeit világmagyarázatnak is szánta, a teljes életkoncepció elvei szerint épített alakjaiból eszméi szócsövét formálta meg, hogy a világerők működésébe belelátó író üzenetét és intelmeit továbbíthassák. Kivételes pálya a Kodolányi Jánosé. Nagyobb kompozíciókkal e században kevesen viaskodtak nála: az életteremtő képzelet, ismeretanyag és a nyelvi ábrázolás igényei jogán is az elsők között volna a helye. Mégis csak néhány műve éri el a széppróza magas szintjét. A vad lázadó, a társadalmi megváltásban hinni és azt várni tudó forradalmár majd némely regényében – épp az érett korban – arra fordítja történelmet fölélesztő képességét, hogy irracionális formulák igazságtartalmáért küzdjön, s így próbálja mintegy az ellenerőt kifejezni, a lélek és látomás vádbeszédét elmondatni az életet szűkítő civilizáció és az életet megjavítani akaró politikai szándékok ellen. Majd nyugalmasabb korszakában régi értékei születnek újjá, realista fogantatású regényekben a történelmet bölcsen és fiatalos lobogással újraélő – az antidemokratikus {652.} közjáték után a társadalomjavító cselekvés elkötelezettjeként –, értelmező író lép elénk.
A népi írók prózájában végül, 1945 után a realista áramlat vált ki és erősödött meg fő irányzatként. Erre törte a paraszt-dokumentum is az utat. A tárgyilagosságról, a szűkszavú, bár szociológiailag hiteles formákról maguk az írók is észrevették, hogy égető hiánnyal küzd: az élő ember Móricz-típusú megformálására is szűk kereteket nyújt, s az írót a lélek tüzétől, az egyéniség bensőséges formálásától legyőzhetetlen gátlások tartják vissza, ha tekintetét egyedül a társadalom erőin hordozza végig. A stilizáló, mesei vagy ösztönös eljárás feltétlen érvényesülésének meg a történelmi fordulat, az élet nagy változása vetett véget. Az emberek, falvak, tájak kimozdultak régi formájukból, s a nagy változásban már csak a tudatos, cselekvő hősök képesek eligazodni. 1945 után a népiek prózája egyöntetűbbé vált, mint bármikor is lehetett és a realista életábrázolás módjai között lelt hivatására. Ebben is teljesedett ki. A fordulat belső hitelét az érteti meg, hogy ez az írócsoport – világkép és stílus különböző változataiban is – a széppróza legsajátabb hivatását mindig vallotta: a regény és novella társadalmi beágyazottság nélkül csupán meddő vállalkozás vagy önelégült elfordulás lehet az igazi feladattól. A realista próza új ábrázolási módozatainak kísérletezésében a népi írók is részt vállaltak: ez művük irodalomtörténeti érdeme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése