2011. július 12., kedd

Bibó István (Példa Értékű sorozat)

Bibó István (Budapest, 1911. augusztus 7. – Budapest, 1979. május 10.) Széchenyi-díjas (posztumusz, 1990) magyar jogász, politikus, a magyar nemzet 1956-os hőse. 1956-ban a Harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere. Bibó István (1877–1935) szegedi egyetemi könyvtárigazgató fia.



Apai ágon alföldi polgárosodott értelmiségi ősöktől származik. A baráthosi Bibó család régi kiskunhalasi nemesi família volt. Bibó István ősei között főbírók, ügyvédek, kiskun kapitányok is éltek Kiskunhalason. A család története összefonódik a korábbi kiváltságos Jászkun Kerülettel: nagyapja Kiskunfélegyházán volt szolgabíró, nagyanyja Talányi (Treffler) Vilma egy kunszentmártoni asszimiláns zsidó orvos leánya volt.

Budapesten Domokos Lászlóné Új Iskolájában végezte elemi iskolai tanulmányait, majd 1921-től Szegeden a piarista gimnáziumban tanult, mivel édesapja Szegeden lett egyetemi könyvtári igazgató, majd etnológus. 1929-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanult, ahol 1933-ban államtudományi, 1934-ben jogtudományi diplomát szerzett. 1933–1934-ben Bécsben, majd Genfben folytatatta tanulmányait.

Jogi gyakorlatát a királyi ítélőtáblán és a királyi törvényszéken szerezte, 1938 júniusától bírósági jegyző, majd novembertől az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője. 1937 októberében a Márciusi Front programnyilatkozatának egyik szövegezője.

Családi életében fordulópontot hozott az 1940-ben Ravasz Boriskával, Ravasz László református püspök lányával kötött házassága. A kitűnő pedagógus és történész feleségben emberileg és szakmailag méltó párt és haláláig hű társat talált. Házasságukból három gyermek született.

A világháború beszűkítette tevékenységi körét. 1944 nyarán békeajánlat-tervezetet fogalmazott. A német megszállás során minisztériumi tisztviselőként menleveleket állított ki egészen október 16-ai letartóztatásáig. Pár napos fogsága után a világháború végéig bujkálni kényszerült. Apósa, Ravasz püspök bújtatta a Budapesti Református Teológiai Akadémia pincéjében.

1945 márciusától 1947 júliusáig Erdei Ferenc felkérésére a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, a megyerendszer reformján dolgozott, a Nemzeti Parasztpárt delegáltja a Jogi Reformbizottságba. Meghatározó résztvevője a választójogi törvény (1945. évi VIII. tc.) és az 1945. november 4-ei választás előkészítésének. Jelentős munkája a Valóság (folyóirat) 1945. októberi számában megjelent A magyar demokrácia válsága című írása, mely nagy vitát gerjesztett. Az embertelenség minden formáját elítélve ellenezte a magyarországi németek kitelepítését. A II. világháború után a Válasz rendszeres szerzője.

1946 júliusától 1950-ig a Szegedi Tudományegyetem professzora és a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Professzorságától megfosztása, állásának elvesztése után 1951-től az ELTE Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett. Itt érte a sorsfordító 1956-os forradalom.

Szerepe a forradalomban

1956. október 30-án részt vett a Nemzeti Parasztpárt majd november 1-jétől új nevén a Petőfi Párt újjászervezésében. A párt november 2-án Farkas Ferenccel együtt miniszternek jelölte az új, Harmadik Nagy Imre-kormányba, és így november 3-án államminiszterré nevezték ki.

De e minőségében a miniszterelnökkel már nem tudott találkozni. November 4-én megindult a katonai invázió. Nagy Imre miniszterelnök az Országházból drámai hangú rádióbeszédben jelentette be: "Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt."[1] Majd munkatársaival és családtagjaikkal együtt a jugoszláv követségen kért menedéket.

Bibó ezután érkezett be az érte küldött autóval a Parlamentbe. Ott tárgyalt Tildy Zoltánnal és másokkal, majd mint az egyedüli törvényes magyar kormány képviselője felhívást intézett a magyarokhoz és a világhoz. Egyfelől felszólította a magyar népet, hogy "a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen". Másfelől kérte a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott magyarság szabadsága érdekében.[2] A parlament épületét november 6-án hagyta el. Kijövetele után Expozé a magyarországi helyzetről címmel készített egy összefoglalást, majd egy tervezetet a kiegyezéses kibontakozásról, melyet eljuttatott az amerikai, az indiai és más követségekre. Miniszteri megbízatása hivatalosan november 12-én szűnt meg a kormány felmentésével és ennek a Magyar Közlönyben való közzétételével.[3]

Újabb javaslatot dolgozott ki a „magyar kérdés kompromisszumos megoldására”, amelyet a - november 14-én Újpesten, az Egyesült Izzóban megalakult - Nagybudapesti Központi Munkástanács tárgyalási alapnak fogadott el, ám a tárgyalások csak színleg kezdődtek meg. December elején K. P. S. Menonnal, India budapesti nagykövetével tárgyalt és átadta neki a Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról című, Farkas Ferenccel, Varga Istvánnal, Féja Gézával és Tamási Áronnal közös írását. 1957 elején írta Magyarország és a világhelyzet című tanulmányát, mely német nyelven jelent meg szeptember 8-án a bécsi Die Presse napilapban.

Bibó István 1970-ben.

Május 23-án letartóztatták és 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. Perének másodrendű vádlottja volt Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök. A harmadrendű vádlott Regéczy-Nagy László volt, az 1988-ban alapított Történelmi Igazságtétel Bizottság jelenlegi elnöke. Állítólag személyesen Nehru indiai elnök közbenjárására álltak el a halálbüntetéstől. Az 1963. évi amnesztiával szabadult, majd nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában tevékenykedett. Nyugdíjas éveiben fordított, munkáit rendezte, kisebb műveket publikált. Londonban jelent meg 1976-ban A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai tanulmánya angol nyelven. 1979. május 10-én hunyt el Budapesten, az Óbudai temetőben temették el, temetésén Kenedi János és Illyés Gyula mondott beszédet. Ez az alkalom volt a demokratikus ellenzék első nyílt fellépése.

Tudományos munkássága

Érdeklődött a jogelmélet, a nemzetközi jog, a közigazgatás, az államelmélet, a politikai történelem iránt, különösen a jog kényszerrel és hatalommal való összefüggése, a nemzetközi szankciók, a nemzetközi jogerő és a nemzetközi bíráskodás problémája, az államhatalmak elválasztásának elmélete, a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásai foglalkoztatták. A Kádár-rendszerrel szemben csöndes és határozott távolságot tartott, feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye által az ellenzéki értelmiség példaképévé vált.

Gyakorlati szellemi képességeire jellemző, hogy az 1945. novemberi választás szervezőjeként kifejlesztett egy egyedi technikát arra, hogy a rendelkezésre álló roppant szűkös időtartam alatt - a tevékenységek időtartamának átfedéseivel - a választás egésze lebonyolítható legyen. E technika a nyugat-európai szervezéselmélet tudományában is csak az 1950-es években jelent meg - természetesen Bibótól függetlenül.[4]

Díja

  • Széchenyi-díj (1990, posztumusz) – A magyar államiság sorskérdéseihez, a közép- és kelet-európai térség népeinek együttműködése és fejlődési perspektíváinak problémáihoz kapcsolódó kutatási tevékenységéért, valamint a politikai elmélet kérdéseinek vizsgálatában elért, nemzetközileg is elismert eredményeiért.

Emlékezete

Néhány jelentősebb munkája

Továbbá:

Franciául olvasható

Sírja az Óbudai temetőben.
  • "Misère des petits Etats d'Europe de l'Est", (Négy tanulmány: A német hisztéria okai és története, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Szerk. Virág Ibolya) Albin Michel, 1993, második kiadás. Első kiadás: L'Harmattan, 1986.

Hivatkozások

  1. ↑ Donáth Ferenc: Nagy Imre 1956. november 4-ei rádiószózata és a Genfi Egyezmények. Múltunk, 2007/1. sz. 150-168. o.
  2. ↑ Bibó István (1911-1979). Életút dokumentumokban. Válogatta, összeállította Huszár Tibor. A felhasznált interjúkat készítette Huszár Tibor és Hanák Gábor. A kötetet szerkesztette: Litván György és S. Varga Katalin. 1956-os Intézet - Osiris-Századvég, Bp., 1995. 449-450.o.
  3. ↑ Bibó István (1911-1979). Életút dokumentumokban. Idézett mű: 454. o.
  4. ↑ Huszár Tibor, Bibó István: Bibó István - Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Bp., Kolonel Lap- és Könyvkiadó, 74. o. ISBN 963 01 9496 1 (1989)

Források

  • Ifj. Bibó István (Kényszer, jog szabadság) c. tanulmányainak rövid ismertetése; Szellem és Élet, 1936/1.
  • Bibó István életművének aktualitása. Konferencia a Friedrich Stiftung támogatásával. Szeged, 1992. november 5–7. /szerk. Dénes István Zoltán. Budapest : A Friedrich Ebert alapítvány budapesti képviselete, 1993. 315 p.

Külső hivatkozások


Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)