Szabó Dezső vezércikkei a Virradat-ban: Altábornagy vacsorája

Tegnap este a Szent István büfének nevezett budai vendéglőben vacsoráztam, amely szemben van a Philadelphia kávéházzal, a Pauler utca és az alagút utca sarkán. Szeretek ide járni, egyéb okokon kívül azért is, mert a vendéglő egyik tulajdonosa tanár, aki példaadó merészséggel mert egy gazdasági újjászületéssel vendéglőssé lenni, a másik tulajdonos pedig Rezső, a Philadelphia volt főpincére, aki az idegen terror idején a szemem előtt öklözött le egy szíriai gazembert, aki bele mert piszkolni a magyar psziché szentségeibe. Tegnap hat után mentem oda vacsorálni ilyen jókor, mert fél kilenckor-kilenckor már rendesen ágyban vagyok. Utálom az éjjelezést, utálom a lumpolás minden formáját, s az a véleményem, hogy kártyás vagy lump magyar ember csak kötnivaló gazember lehet. Én magam életemben soha nem voltam orfeumban, a kuplét az emberi ürülék legundorítóbb fajtájának tartom, s fájdalom, a pesti színházak is olyanok, hogy már évek óta nem kísértenek.
Amikor leültem asztalomhoz, velem szemben már teljes svunggal kosztolt egy szíriai társaság. Négyen voltak, három férfi és egy nő. Az arcukon látszott, hogy az új milliomosok legalacsonyabb, legműveletlenebb fajtájából valók. A három férfi a legirtózatosabb tigris majomarcú karikatúrája volt a kielégíthetetlen éhségű fajnak. Látszott, hogy az egész világ elsüllyedt számukra, hogy nem látnak, nem hallanak, még szavakat is alig ejtettek a falatok közül, csak ettek, csak gyomroztak, csak bendőztek, csak zabáltak olyan zabálással, amilyent csak Kelet-Ázsia örökölt éhségű sakáljai tudnak produkálni. A dús előételek után jött a háromféle sült: filet, ramsteak és gyenge rántott bárány, utána tészta, torták, sajtok, mindez megöntözve tokaji és drága, váci püspökségi borokkal. És mind mohóbban ettek, mind jobban csemcsegtek, az orruk belógott a zsíros falatok közé, Isten csodája volt, hogy minden percben be nem harapták. Az állati zabálásnak, az érelmeszesítésnek oly féktelen nekiiramodása volt ez a csemcsegő szíriai társaság, hogy egy akaratlan vízióban láttam, hogy kerül a filet, a ramsteak, a bárány, a tokaji sodrában hegyes fogaik közé a magyar középosztály, a magyar föld, az egész Magyarország. S ők csak nyeltek, szuszogva, lihegve, s néha dülledt szemük rettenetesen összemosolygott, mint hulla felett torkoskodó farkasoké.
A vendéglő lassan megtelt a rendes vendégekkel, tisztviselőkkel, egyetemi diákokkal, akik eltikkadva nézték az anyag áthasonításnak ezt a vad rohamát. Egyszerre vörös bélésű köpenyében, felfogva kardját, hogy ne csináljon zajt a padlón, egy magyar altábornagy lépett be. Pompás magyar fej, élénk horizontot beölelő szemekkel, szép, férfias ajakkal, amelyen még most is ott dermedne az "előre". Ez az altábornagy nagyszerűen teljesítette kötelességét a háborúban, s egyike azoknak, akiknek a szemben levő dús zabálású szíriai társaság étvágya kielégíthetését köszönheti, mert ezek a hősök védték az ő harácsolásukat.
Az altábornagy a mellettem levő egyetlen üres asztalhoz ült, s szerényen várta a pincért. A pincér odament, s mint aki már jól ismeri a vendég igényeit, halkan súgta oda:
Egy pár virsli vagy egy kis pörkölt vagy jó házi disznósajt?
Az altábornagy szintén igen halkan súgta vissza:
Egy kis pörköltet és egy pohár sört kérek. Mikor felszolgáltak neki, két zsömlét vett a pörkölt mellé, és evett azzal a fájdalmasan úri önuralommal, ahogy a magyar intelligencia emberei esznek, akik sohasem elégíthetik ki egészen étvágyukat. Mikor az altábornagy elment, a pincér hozzám jött, figyelmeztetett a jelenetre, amit én úgyis megfigyeltem, és mondta:
- Hány olyan főtiszt vendégünk van, aki délelőtt tizenegy órakor jön ebédelni, mert akkor feltűnés nélkül ehet egy pár virslit.
És akkor bennem egy határtalan düh támadt, és szerettem volna egy nagyot kiáltani, hogy minden munkás ember, s az igazság minden rajongója hallhassa.
Ó, Giesswein Dezső! Balthazár Sándor! Ó, liberális blokk! Gyertek és járjátok el itt a liberalizmus vad macsicsáját! Ez a ti liberalizmustok igazsága: a gazok, a rablók, Kelet-Ázsia félbarbár, aljas söpredéke torkig zabál és zabálhatna minden szájával, ha talán ülőkéjén, talpán és tenyerein ezer száj volna, és a magyar intelligencia feddhetetlen katonái, a magyar szellem tragikus munkásai, és azok, akik öt éven át egy még soha el sem képzelt eposzban védték az itthoniak nyugalmát, üzletét és étvágyát, szégyenkezve, s egy állandó éhségtől reszketve, boldogok, hogyha végtelen nyomorúságukat úri nyugalommal elleplezik a közönség előtt. Hát ez az igazság? Ez a szeretet? Ez a kereszténység? Nem egy irtózatos terror alatt nyögünk? Nem mi vagyunk a megraboltak, a kizsákmányoltak? Nem nekünk van-e szükségünk egy felszabadító, kenyéradó liberalizmusra? Nem nekünk kell-e egyenlőségért jajgatni a az életjavainak elosztóinál? a barbár Talmud kannibál álkapcsai közt ropogtatja a magyarság véres csontjait, s Krisztus kanonokja, Giesswein Dezső és Krisztus püspöke, Balthazár Sándor Hencidától Boncidáig liberális azokkal szemben, akik rabolnak, akik felzabálják a másét, akik elnyomnak, akik megcsúfolják a krisztusi szeretet minden törvényét!
Virradat, 1921. II. 26.