Magyar szociológiatörténet

A szociológia kezdetének problémája

TARTALOM

A reformkor és kiegyezés: a pozitivizmus recepciója

Amit magyar szociológiatörténetként bemutatunk, az egy olyan történelemkonstrukcióra épül, amely narratívánk talajaként általánosan elfogadottnak mondható. Ez Magyarország modernizálódásának kora, amely a reformkorral történik. Ha a modernizáció tartalmát röviden, és a legfontosabb társadalmi létrétegek síkján akarjuk megadni, a következőket mondhatjuk. A magyar történelem modernizációs tartalmát az 1830-as évektől egészen az 1989-es rendszerváltozásig a következő makrotársadalmi folyamatok jellemzik:

• államforma: az abszolút monarchiától a köztársaságig;
• politikai rendszer: a rendi államtól a parlamentáris demokráciáig;
• társadalmi rendszer: a rendi társadalomtól az osztálytársadalomig;
• gazdasági rendszer: a feudális kötött gazdaságtól a piacgazdaságig;
• kulturális rendszer: a nemesi és népi kultúrától a polgárosult civilizációig (vagy: az államegyházi társadalomtól a szekularizált társadalomig; vagy: a magánoktatástól a közoktatásig stb.).

A vázolt korszakot – Eric Hobsbawmtól kölcsönvett kifejezéssel – a „forradalmak korá”-nak is nevezhetjük, ugyanis a vázolt tartalmú folyamatok olyan akadályokba ütköztek (jórészt az előnytelen külpolitikai konstellációk következtében), hogy a magyarság a modernizációt csak öt forradalmi kísérlettel (amelyek közül négy elbukott) volt képes végbevinni. E forradalmi kísérleteket (1848–1849, 1918, 1944–1945, 1956) reformkorok előzik meg, reformnemzedékekkel, amelyek összefonódnak a szociológiai pozitivizmus hazai recepciójával, illetőleg a magyar szociológusok társadalomkritikai és reformtörekvéseivel. Így a szociológia, mint nemzetközileg is a modernitás kibontakozásához kötődő új tudomány, Magyarországon szorosan összefonódik a modernizációs törekvésekkel. Az első reformnemzedék, amely korántsem akart szociológus lenni – maga a kifejezés sem jelenik meg ekkor – nem vonhatta ki magát az európai tudományos légkör hatása alól, s ezért van, hogy olyan nagy alakoknál, mint Kossuth, Eötvös, Széchenyi, Kemény Zsigmond (és még sorolhatnánk tudósokat és költőket, ld. R. Várkonyi Ágnes A pozitivizmus Magyarországon című könyvét) a pozitivizmus hatása – olykor világosan is, hivatkozásokban, olykor filológiailag kimutathatóan – jelen van. A második reformnemzedék szociológusokból áll, akik a 20. század elején tudatosan szociológusoknak tekintették magukat, és valóban társadalmi reformokat céloztak meg (a második reformnemzedék {V-62.} elnevezés Horváth Zoltántól származik, Magyar századforduló című könyvében). Közülük többen aztán politikai szerepet is játszottak a századelő történelmében (Jászi Oszkár, Szende Pál stb.). Az 1944–1945-ös forradalmi változások előkészítői pedig a népi írók és szociográfusok voltak, akik az 1930-as évek második felében végeztek rendszerkritikai tényfeltárást és fogalmaztak meg reformtervezeteket (s akiket Borbándi Gyula keresztelt el harmadik reformnemzedéknek A magyar népi mozgalom című könyvében). Az 1956-os forradalomnak csak korlátozott értelemben lehet reformkoráról beszélni. A szellemi szabadság Rákosi-korszakbeli elnyomása nem tette lehetővé, hogy olyan reprezentatív művek jöjjenek létre, mint pl. Széchenyi Hitelje, vagy Jászi Oszkárnak a nemzetiségi kérdésről írott nagy monográfiája. A szociológia burzsoá áltudománynak minősült (mert csak egyetlen tudományos szociológia lehetett: a történelmi materializmus). Csak Nagy Imre 1953-as miniszterelnöksége idején, illetve 1956-ban, a XX. kongresszus utáni időszakban fedezhetők fel, inkább rejtjelezett reformgondolatok az irodalomban, majd közvetlenül a forradalom előtt a Petőfi Kör vitáin. De e reformszellemű üzenetek mind megmaradtak a szocializmus reformálásának látókörén belül. Amennyire ma meg lehet állapítani, a közgazdaságtan területén volt lehetséges gazdasági reformtervek melengetése 1954-től, s ha valamilyen reprezentatív művet keresünk e korra, az feltehetőleg Kornai Jánosnak 1956-ra elkészült, de nyomtatásban először 1957-ben megjelent A gazdasági vezetés túlzott központosítása című műve. Még kevésbé ragadható meg az 1989-es rendszerváltozás előtti kor reformnemzedéke. Nem lehet egységes nemzedékről beszélni, ahogyan az volt a századelőn a szociológusokkal, illetve az 1930-as években a népi szociográfusokkal. Egy azonban biztosnak látszik még kellő történelmi távlat híján is. Ez pedig az, hogy az 1960-as évek végétől megindul a szociológia újraintézményesülése. Ezt jelzi néhány adat: 1967-ben megalakul az MSZMP Társadalomtudományi Intézete, amelyben már van egy szociológiai részleg; 1970-ben megalakul az ELTE Bölcsészettudományi Karán a Szociológia Tanszék (Huszár Tibor vezetésével), az 1970-es évek végétől pedig megindul az egyetemi szociológusképzés is. Az 1980-as évek elejére a szociológia nyelvezete bevonul a közbeszédbe, miközben egyre több kutatóműhely alakul, a szociológusok két részre oszlanak. Vannak akik ellenzékiek lesznek, s vannak akik a azon munkálkodnak, hogy a szociológia elfoglalja helyét az akadémiailag elfogadott tudományok között.

Nagyjából az öt forradalomnak a tartalma az amelynek feltérképezésében, a problémák exponálásában a szociológia művelői részt vesznek. Túlnyomórészt a reformkorszakokban készítik el látleletüket a társadalmi bajokról, és készítenek reformtervezeteket. A magyar szociológia eddigi története szerint kritikai szociológia, s mint ilyent nem jellemzi komolyan a neokantiánus eredetű, s különösen Max Weber által erőteljesen hangsúlyozott értékmentesség. A 19. században az értékmentesség problémája még alig jelent meg Németországban, s ha el is ért Magyarországra – az egy Pikler Gyula kivételével, akinek érdekes értékmentességi jogszociológiai kísérlete volt 1892-ben –, elutasíttatott, egészen az 1910-es évek elejéig. A magyar szociológusok a század elején tudatos társadalompolitikai céllal művelték a szociológiát, baloldali beállítottsággal. A hivatalos tudományosság és a politikai elit a szociológusokban felforgatókat látott, s a szociológia szó a köztudatban összefonódott a szocializmussal. Szerepet játszott a szociológia század eleji „elátkozásában” az is, hogy első művelői között túlreprezentáltan voltak jelen – egyébként ugyanúgy, ahogyan más szabad értelmiségi, tudományos és művészi pályákon – a harmadik generációs zsidó {V-63.} származású értelmiségiek. A kérdésnek kiterjedt irodalma van, ezért csak egyetlen megjegyzés erejéig időzzünk el ennél, az egyébként fontos problémánál. A zsidóság, amikor az emancipációval kikerül korábbi pária-helyzetéből, olyan szociológiai helyzetben van, mint – miként Max Weber kimutatja – a proletaroid értelmiségiek a társadalomtörténetben, akik „úgyszólván archimédeszi ponton” vannak: „Mivelhogy őket a társadalmi konvenciók nem kötik, eredeti álláspontot tudnak kialakítani a kozmosz értelméről” (Max Weber: Gazdaság és társadalom. Bp., 1992). Ez magyarázza – részben – az asszimilált zsidóság művészi és tudományos teljesítményeit, mivel e területek nincsenek még lefoglalva a történeti-nemzeti társadalom tagjai által, vagyis e területeken nem a protekció, hanem a teljesítmény számít. Az 1930-as években pedig a népi szociográfusok voltak azok, akik feltáró műveiket azért írták, hogy segítsenek a bajokon, s mi sem állt távolabb tőlük, mint az előkelő tudományos távolságtartás. 1945 után a szociológiát, mint „burzsoá áltudományt”, eliminálták a marxizmus nevében, s mikor az 1960-as évek elején lassan-lassan létezni hagyták, kénytelen volt ugyan a marxizmus elméleti keretében elhelyezkedni, de empirikus feltáró munkája révén szükségképpen öltött kritikai színezetet, még akkor is, ha voltak, akik a szociológia marxizáló szalonképessé tételén munkálkodtak. Az 1980-as évekre a szociológus figurája politikailag gyanúsnak minősült. Mindazonáltal a magyar szociológia intézményesült, professzionalizálódott és teljesítményei révén elfogadottá vált a nemzetközi fórumokon is.

A magyar szociológia tehát a modernitás részeként jött létre, miként nemzetközi téren is. Természetesen megvannak nemzeti sajátosságai, amelyek a magyar történelem individuális jellegével függenek össze. A magyar szociológia alábbi bemutatása erősen szelektív jellegű. Először is a terjedelmi korlátok miatt csupán néhány jelentős szociológus munkásságával foglalkozunk, feláldozva a sokszínűséget, amelyből ezek kiemelkedtek. Így pl. a kezdetektől az 1900-as évig terjedő időszakból Széchenyi István, Eötvös József és Pulszky Ágost személyére szorítkozunk, miközben kihagyjuk pl. Szontágh Gusztáv vagy Kemény Zsigmond szociológiatörténeti szempontból is releváns munkásságát. A századelőből (amelyet joggal neveztek „a szociológia első magyar műhelyének”) be kell érnünk Pikler Gyula, Jászi Oszkár és Somló Bódog munkásságával (miközben olyan jelentős alakokat hagyunk ki a tárgyalásból, mint Leopold Lajos vagy Szende Pál), a marxista szociológia esetében pedig Szabó Ervin és Lukács György tevékenységének rövid ismertetésével. Volt egy nem baloldali, konzervatív-liberális ideológiájú és nemzeti elkötelezettségű szociológiai irányzat saját folyóirattal és társasággal (Magyar Társadalomtudományi Egyesület, illetve folyóirata a Magyar Társadalomtudományi Szemle), számos kiváló tudóssal (pl. a konzervatív Czettler Jenő és a szociálliberális közgazdász Heller Farkas), s volt mellette egy, a katolikus szociálpolitika kibontakozásával párhuzamosan kialakuló szociológiai és társadalompolitikai is (hogy csak három jeles képviselőjét említsük: Prohászka Ottokár, Giesswein Sándor, Földes Béla). A két irányzat, bár élesen szembenállt egymással, egymást respektálva azonban – mai szóval élve – dialógust is folytattak.

A két világháború közötti időszakban a szociológia helyzetét kettősség jellemzi. Egyfelől fejlődik a szociológia mint katedratudomány, részint mint szakszociológia (Hajnal István történetszociológiája, Horváth Barna jogszociológiája, Magyary Zoltán és iskolája közigazgatás-szociológiai vizsgálatai, vagy egy érdekes kísérlet, Molnár Antal zenetörténeti szociológiája), részint mint általános szociológia (Dékány István). A másik irányzat, a társadalomkritikai {V-64.} népi szociográfia. Itt is csupán a szociológia szempontjából legkiemelkedőbb szerzőt, Erdei Ferencet tudjuk kiemelni, miközben olyan jelentős szerzők maradnak ki a tárgyalásból, mint Szabó Zoltán, Féja Géza, Kovács Imre. A vonatkozó gazdag irodalomból csak a szociológiai szempontból megkerülhetetlen írásokra, elsősorban Borbándi Gyula, valamint Huszár Tibor, Némedi Dénes, Saád József, Lakatos László munkáira utalunk. Természetesen a két világháború között is volt konzervatívabb beállítottságú társadalomtani irányzat, amelyből Weis Istvánt említjük meg. Nem maradhat említetlenül Rézler Gyula alapvető tevékenysége a munkásszociográfia területén.

A II. világháború utáni szociológiatörténet rövidségében más szempontok is szerepet játszanak. Az elmúlt 50 év történetéről alig egy-két munka született, azok is csupán az intézményesülés folyamatával, s nem magával a szociológiai gondolkodás történetével foglalkoznak. Itt említjük meg Szántó Miklós A magyar szociológia újjászervezése a hatvanas években című művét (Bp., 1998), az MTA Szociológiai Kutatóintézete megalapításának 30. évfordulójára megjelent, Kemény István szerkesztette gyűjteményes kötetet (1963-ban alakult meg a Szociológiai Kutatócsoport. Bp., 1994), valamint Huszár Tibor átfogó történeti tanulmányát. Ebben a vonatkozásban ezért kénytelenek vagyunk beérni az intézményesülési folyamat jelzésszerű bemutatásával, s néhány olyan műhelyre, illetve szociológusra való hivatkozással, amelyek és akik jelentős szerepet játszottak ebben a folyamatban.

A szociológia nehezen vívta ki önálló akadémiai státusát. Művelői nemcsak a kezdeteknél, hanem később is sokszor más tudományok felől érkeztek a szociológia mezejére, s más tudományok is számon tartják őket a maguk történetében. Például Pulszky Ágost, aki elsősorban jogbölcselettel foglalkozott (de egy-két írása miatt az etnológia is klasszikusai között tartja számon), s nemcsak ő, hanem követői közül is többen jogot végeztek, illetve jogi főiskolákon vagy egyetemeken ténykedtek. Jogász volt Pikler Gyula, Somló Bódog, Jászi Oszkár, Polányi Károly, Horváth Barna, Bibó István, Erdei Ferenc, hogy csak néhányat említsünk. Őket természetesen a jog-, valamint a közigazgatástudomány is számon tartja. Lukács György (aki marxista társadalomelmélete miatt megkerülhetetlen) elsősorban filozófus és esztéta volt (mellesleg még államtudományból is doktorált), Hajnal István történész, Rézler Gyula eredetileg közgazdász végzettséggel rendelkezett. Mindez azonban csak történeti körülmény, mert a magyar szociológia és története bemutatásánál elsősorban a szociológiai gondolkodásra koncentrálunk, ezért nem térünk ki a hatalmas szociográfiai irodalomra sem, holott ez a szociológia tudományának részét képezi.

Több magyar származású szociológus külföldön szerzett hírnevet magának (pl. Mannheim Károly, Hauser Arnold). Igen nehéz eldönteni, hogy ők részét képezik-e a hazai tudománytörténetnek. Abból a szempontból, hogy akiknek jelentős hatása volt idehaza, azt a magyar szociológiatörténethez számítjuk, míg azokat, akik jelentős teljesítményt nyújtottak a nemzetközi porondon, de számottevő hatást idehaza nem gyakoroltak, kihagyjuk őket a bemutatásból. Így marad ki Mannheim Károly és Polányi Mihály, de ugyanakkor bekerül Polányi Károly és – ha röviden is – Kemény István és Szelényi Iván.

Külön kérdés Bibó István pozíciója, illetve történeti elhelyezése. Bár pályája az 1930-as években indul, kötődik Erdei Ferenchez és a népi mozgalomhoz, életművének meghatározó része – mint a szocializmus és a kapitalizmus közötti harmadik út koncepciója –, illetve teljesen eredeti társadalom- és politikaelméleti, valamint történetszociológiai munkássága egészében véve az 1945–1956 közötti időbe helyezi. Azt mondtuk ugyan, hogy az 1956-os {V-65.} forradalomnak nem lehetett reformnemzedéke, most mégis azt kell mondanuk, hogy Bibó munkássága lényegileg az 1956. évi forradalom – persze öntudatlan – anticipációja, amelyet 56-os szereplése pecsétel meg utólagosan, hiszen Bibó egy többpártrendszerű szocializmust akart államhatalmi ágak elválasztásával, szabadságjogokkal és a nagy kapitalista magántulajdon megszüntetésével. 1956 utáni írásai pedig, bár továbbépítik a létező szocializmus kritikáját, elméletileg nem transzcendálják korábbi írásaiban kifejtett koncepcióját.