Szabó Dezső vezércikkei a Virradat-ban: A magyar paraszt

Ha a háború alatt Ungváron Galícia egyik bozontos, félvad gyermeke előtt vagy Budapesten a lipótvárosi szalonok egyik kultúrsimája előtt panaszoltál az élelmiszerek drágaságáról, a vicinális törzsember s a fővárosi intellektuel csodálatos egyöntetűséggel kezdte szidni a magyar parasztot, hogy ő az oka mindennek, hogy páratlan kapzsisággal veri fel az árakat, hogy asztagokba gyűjti a kék bankót stb., stb.
Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy itt a faj két távol álló fia közt nem előre megbeszélt védelemről van szó. A figyelemelterelés, a közfelháborodás átutalványozásának azzal a példájával állunk szemben, melyet e bámulatos faj olyan ügyesen ismételt meg az összeomlás napjaiban és ismétel meg most is. Elég utalnom arra az általános szörnyülködésre, mellyel a pesti nemzetiségi sajtó szétsápítozta a debreceni esetet. Egyszerre szörnyen kálvinista szíve lett az egész Dob utcának, az egész Lipótvárosnak és Szamuelli rokonai úgy belenőttek a Balthazár sajgó kálvinizmusába, mint Barbarossa szakálla az asztalba.
És csodálatos, ha beszélsz a magyar középosztály, szegény mártír középosztály egy tagjával a magyar parasztról, ugyanazokat a válaszokat hallod tőle. Hogy a magyar paraszt kapzsi, rideg, szívtelen, túltesz a zsidón, és hogy nincs semmi faji érzés benne. És hogy gyűlöli, ellenségének tartja a magyar középosztály tagjait.
A vád igaz. Kétségtelen, hogy egy ősösztönű, ezer-ravaszságú és ezerkezű nyereségvágy sarkallja a magyar parasztot a szerzésre. Kétségtelen, hogy a garast semmilyen nemes célra nem lehet kicsalni összeszorított markából. Egyszóval: "nem idealista". És kétségtelen, hogy nincs faji öntudat benne.
Első bűnére ezt mondom: hála Istennek, hogy megvan ez a bűne! a másodiknál ezt kérdem: ki a hibás?
Amíg jobbágy volt a magyar paraszt, ő volt az a háziállat, mely a legtöbb hasznot adott, s amely iránt a legkevesebb kímélet kellett. A magyar úr kizsákmányolta, a török hódító kizsákmányolta, a német zsoldos kizsákmányolta. Ráfizetett arra, hogy katolikus volt, súlyos áldozatába került az, hogy protestáns volt. Remegnie kellett az előtt, aki idegenül beszélt vele, és megreszkettette az, aki magyarul szólt hozzá. Az egész világot ellenséges erők rendszerének látta, melyek őt kihasználták, megcsalták, mártírizálták. És mert a különböző színű, hitű és pártú magyar úr éppen olyan égedelem volt neki, mint a török vagy a német, faji öntudat nem fejlődhetett ki benne, nem a magyar fogalomban érezte egynek magát a hasonlóival. Ő a népnemzet volt, az ekefogók fajtája, a közösen kizsákmányoltak, közösen megkorbácsoltak nációja. És mert mindenki ellensége volt, valami ősállati gyanakvás fejlődött ki benne mindenkivel szemben. Ránevelődött az örökös rettegésben, hogy gondolatait, célját, akaratát, nézetét még akkor is eldugja, mikor azok kinyilvánításából igazán semmi baja sem lehetne.
A makacs, állandó lelki elbújásnak ezt a példáját durva szülők állandóan kínzott gyermekénél lehet látni. A mindenfelőli veszedelemmel és mindenféle ellenséggel szemben az ősállati ravaszság az életvédelem nagyszerű rendszerévé fejlődött ki benne, hogy tudjon tűrni mukkanás nélkül, hogy céljait csavaros utakon makacs kitartással űzze, hogy indulatait el tudja tenni jobb időkre, hogy a szép szónoklatokat, a lelki gargalizálásokat úgy tudja megtapsolni, hogy azért a zsebéből semmi ki ne rázkódjék. A folytonos kizsákmányolásban minden falatot, minden krajcárt, minden rögöt, melyet munkájából magáénak tudott menteni, valami vérből jövő ősszerelemmel érzett sajátjának. A szerzésnek, az élethódításnak makacs, győzhetetlen akarata fejlődött ki benne, s szerzése eredményeit még akkor is szereti eltitkolni, ha semmi veszély nem fenyegeti. Mert az úr bármiféle legyen is, idegen faj előtte, akitől félti a sajátját, akár korbáccsal jön, akár zászlóval, akár törvénnyel, akár szép szóval.
A nyakunkba szakadt cintányéros demokrácia csak megerősítette ezt a lelkialkatot a parasztban. Adminisztráció, képviselőválasztás: az új államélet minden megnyilvánulása arra tanította, hogy most még több aggódással legyen óvatos, s még ösztönösebb rettegéssel szorítsa bugyellárisát. Sőt az új állapotok, melyek megengedték, hogy képviselőválasztás és egyéb címen magyart magyar ellen a legvadabb hajszában uszítsanak, még alkalmatlanabbak voltak, hogy faji öntudat izmosodjék a parasztba, s hogy hittel tudja fogadni a feléje áramló úri frázisokat.
Bár a faji öntudat hiánya igen szomorú dolog, s ha nem segítünk rajta, tragikus jelentősége lehet a jövőben: egyebekben ez a lelkialkat a lehető legszerencsésebb, s a magyarság egyetlen nagyszerű védelmét jelend. Ez a gyanakvó és ravaszul elrejtőző, ez a makacsul szerző s még nehezen sem adó lélek mentette át a magyarságot a változások viharain, ez győzte le a múlt véres zivatarait, a modern politika veszélyeit, a megemésztő zsidót, a háborút, a kommünt. Pirospozsgásan, húsételtől erősen, kék bankóval tömött bugyellárissal diadalmasan áll a magyar paraszt a magyar rögök felett, s egy erős, győzedelmes jövő rengeteg ereje áradt belőle. Mi lett volna a magyarsággal, ha a falu népét is a szerencsétlen középosztály rühes, öngyilkos idealizmusa marná a halál felé? Nem a falu népébe kell átvinni a haldoklásában tetszelgő középosztály pszichéjét, hanem a magyar középosztályt kell átitatni a magyar paraszt legyőzhetetlen lelkével. Földet, házat, jószágot, pénzt szerezni: ez a magyar evangélium első parancsa. Ha ez megvan, akkor aztán duzzadhat a lelkünk, mint hízott libában a máj, és jöhetnek a szép mondatok.
Nagy történelmi eredményeket ez a tenger erő azonban természetesen csak akkor fog felmutatni, ha ösztönös, vérébe ágyazott faji öntudat fejlődik ki benne. Ez addig nem történhetik meg, míg a falu népét egy faji szempontokból irányított gazdasági, kulturális és társadalmi organizációba be nem szervezzük. A politikai szervezkedés csak immoralitást, alkoholt s igen megokolt bizalmatlanságot eredményezett a faluban. Az egyházi szervezés nagy morális erő, de a legfőbb egység, a faji öntudat felépítésére nem elégséges. Meg kell találni a szervezésnek ezt a formáját, mert ez a magyar jövő egyik legfontosabb, talán legsürgősebb követelménye. Ha becsületes építő munkával megyünk a faluhoz, s a paraszt kézzelfoghatóan látja, hogy haszna van a szervezésből, lassan, türelemmel dolgozva az eredmény el nem maradhat.
A középosztály szociális elhelyezkedésének meg kell változnia. Eddig a vezető osztályok, a nagytőke, s hivatalos hatalmak kizsákmányolt buzgó famulusa volt. A magyar jövőt három tényező fogja felépíteni: a magyar paraszt, a magyar munkás, a magyar középosztály. A középosztálynak tehát természetes munkatársaival kell keresnie az együttműködést, a megértést. Nincs végzetesebb tévedés, mintha a magyar élet minden problémáját beleegyszerűsítjük a zsidókérdésbe. Igen, a zsidókérdés mindennel végzetesen kapcsolatban van, de éppen ezért értéktelen egy minden vonatkozás nélküli, mintegy l'art pour l'artos antiszemitizmus. A zsidókérdés mindenekelőtt gazdasági, kulturális és szociális kérdés. És itt szeretném minden jóhiszemű ember lelkiismeretébe kiáltani: egy teljes, új, világfelfogásban is újjászületett, modern és igazán emberi szociális politika nélkül minden antiszemitizmus, kereszténykedés és magyarkodás csak üres szószátyárság.
Virradat, 1921. II. 2. (Újra közölve: Havi Magyar Fórum, 1999, 2. sz.)