Szabó Dezső vezércikkei a Virradat-ban: A magyar iskola

Nem kevés szomorúsággal kell megvallanom, hogy cikkeim közül inkább azok keltenek nagyobb visszhangot, melyeknek harcos soraiban mindenki kitombolhatja a beléje gyömöszölt történelmi szenvedélyeket. Azokat a cikkeimet, melyekben egy egységes védő és alkotó rendszerben próbálom felépíteni a magyar jövőt, olvassák s szórakozott távolságból rámondják: szép cikk. De nem indítanak meg építő akaratot, de nem kezdeményezik az erők szervezését. A beteg átmeneti, szenvedélyes korok természetes egyoldalúsága ez, melyhez nálunk még egy kis faji hajlamosság is járul. Sokan még azt is szememre vetik, hogy ezek nem is vezércikk témák, mert semmi közük a politikához. Igazuk van. Ha politikának azt nevezzük, amit az utolsó évtizedek politikai élete értett alatta, s melynek a sajtó hű tükre volt, akkor az én politikám nem politika. Engem halálosan nem érdekel, hogy dr. Stréber kilép vagy nem lép ki, hogy Lovag Nimolék, aki megválasztásáig nem is sejtette, hogy személye van, személyes kérdésben szólal fel. Hogy X-párt milyen zsákmány körül tömörült, s hogy mért vált ki belőle Y-párt, melyből aztán Z-párt vált ki. Hogy analfabéta Prokop miért hízott harminc kilót a minisztersége alatt, s micsoda frajlákat zötyögtetett az állam autóján. Nekem ez mind nem politika. A magyar jövő kiépítése a hadseregben, az iskolában, a faluban, a munkásságban, a középosztályban: ez az én politikám, s minden törekvésem az, hogy ez a politika kiverje helyéből, megsemmisítse azt a politikát melyet megvetek és a magyarság gyilkosának tartok.
Az iskolai kérdések tárgyalásánál most egyelőre inkább a középiskolákat (gimnázium, reál, felső-leány) tartom szem előtt. A magyar iskola jövője két problémának a megoldásától függ: 1. A tanárság, 2. A nevelés problémája.
Mindkét probléma tárgyalásánál a múlt igen sok szomorúságáról kellene panaszkodnom, igen súlyos kritikát kellene mondanom. De kétségbeesetten sajgó hitem, hogy most nem az a fő, hogy szemrehányásokat tegyünk a múlt ellen, hanem, hogy a múlt hibáit kiküszöböljük egy hatalmas újjáépítésben. Ahol mégis szükségszerűen beleütközöm egy-egy hiba vagy visszaélés rámutatásába, kérem, senki se vegye vádnak vagy személyes megtámadásnak. Hiszem sokféleképpen beteg viszonyaink közt sokszor éppen az, aki a legbűnösebbnek látszott, csak ártatlan áldozat volt a hibák láncolatában.
A tanárkérdés megoldásánál csakis a legsürgősebb teendőket említem, szokásomhoz képest pontokba tömörítve. Ez a módszer a legalkalmasabb, hogy rövidre szabott téren éles körvonalakban el lehessen mondani a lényeget.
1. Sürgősen reformálni kell az egyetemi tanárképzést. Ezt különösen a humanióráknak nevezett tanulmányok (irodalom, nyelvészet, történelem, filozófia, szociológia, műv. tört. etc.) téren tartom elodázhatatlannak. A szükséges reformok lényegét a következőkben jelölöm: Lehetőlegesen alapos tájékoztatást adni a világ politikai, gazdasági, szociális, művészi fejlődéséről az utolsó ötven év alatt. Az egyetemről kilépő fiatalember legyen teljesen tájékozva abban a korban, melynek munkása lesz. Minél kevesebb áldozata legyen a minden tudomány mellett felburjánzó áltudományoknak, melyek a szorgalmat monomániává, s a tudáskodást l'art pour l'art pourt-rá teszik, s hiábavaló betűtermelésben merülnek ki.
2. Gyökeresen, a pincétől a padlás tetejéig reformálni kell a közoktatási minisztériumot, mégpedig úgy, hogy ez az újjá szervezett minisztérium meg legyen védve a napi politika változásaival szemben. Ez a reform azon az alapon épüljön fel, hogy a közoktatásügyi minisztérium legyen a tanítás embereié. Ne történhessék meg a jövőben, hogy analfabéta politikai kalandor olyan ügyek elintézésének irányítója legyen, melyhez mély szaktudás és széles szellemi horizont kell. Gyorsabbá kell tenni az ügyvitelt minden téren. Meg kell változtatni az iskolák ellenőrzését, s a főigazgatói rendszert szakfelügyeleti rendszerré kell átalakítani. Én tizenöt évig voltam tanár, s ez alatt az idő alatt olyan főigazgatóim voltak, kik közt volt egypár igen derék, igen művelt ember, de franciából egyik sem tudott többet, mint egy közepes harmadik osztályos tanítványom. Szakfelügyelőt pedig az egész idő alatt nem láttam.
3. Igen fontos gondolat, melyet a magyar élet minden terén szem előtt kell tartani, a következő: nálunk az állam, a kormány, a politikai hatóság sokféle külső és belső megkötöttségénél fogva igen sok dolgot nem valósíthat meg, melynek megvalósítása a magyarság jövőjének primitív követelménye. Ezért kell az önrendelkezés alapján szervezni a társadalom különböző rétegeit, hogy amit el nem végezhetünk politikai úton, tegyük meg társadalmi úton. Nem lesz-e győzelmünk az, hogy ha azoknak a mondatoknak az alapján, melyekkel ellenségeink sírba akartak tenni, mi egy erős magyar jövőt építünk fel? a magyar tanárságot egyetlen hatalmas Nemzeti Szövetségbe kell tömöríteni, melynek hatásköre többé nem merül ki csupán pedagógiai dolgozatok felolvasásában és lelkesedésben. Ez a szövetség jelöljön kötelező erővel a miniszternek embereket a közokt. minisztérium államtitkári állásaira, akiket így sikerül függetleníteni a pártállástól, s a napi politikai szemetes eshetőségeitől. Ez jelöljön embereket a közoktatási minisztérium összes állásaira és az összes megürülő tanári állások betöltésére. Az utóbbiakra szabályszerűen és kivétel nélkül pályázatot kell hirdetni. E szövetség helyi alakulatai határozzanak vitás esetben afelől, hogy a helyi iskolák valamelyikébe valamelyik tanuló felveendő vagy nem. Így biztosítva lesz, hogy zsúfoltság esetén nem a magyar paraszt, a magyar munkás, a magyar lateiner (értelmiségi) fia fog kirekedni az iskolából. Ez a szövetség dolgozza ki és valósítsa meg a tanárság gazdasági, kulturális és szociális programját. Ha a szövetség morális vagy nemzetvédelmi okokból kizárásra javasol valakit a tanárság kebeléből, ez a határozat kötelező erejű legyen a miniszter előtt. Ez a szövetség dolgozza ki a tanárság szolgálati pragmatikájának törvényjavaslatát, mely faji és morális szempontból biztosítja a nevelés munkáját, s a becsületes munka független nyugalmát. Fegyelmi ügyekben a miniszter után ez a szövetség legyen a legfőbb tényező.
Tudom, hogy az ijedezők, s azok, akik az utolsó évek vasöklei alatt sem tudtak tanulni, a fegyelem s a hierarchia veszélyét fogják sápítozni erre a javaslatra. Ellenkezőleg! Ez a szövetség éppen a diszciplina teljes kiépülését, a tudáson és egyéni értékeken alapuló hierarchia tiszteletét fogja eredményezni. Miért hullott össze oly védtelenül a háború után a magyar társadalom az idegen uszítók egyetlen szájnyitására? Mert ez a társadalom, mint gyámolt gyermek, mindent a politikai központtól várt, mert semmi öntudatos szervezettség nem volt benne. Mert fegyelem helyett öntudat nélküli bürokrata szolgaiság volt. Mert a hierarchia politikai törtetők kényén alapult, s nem az egyéni erők természetes egymás fölé épülése volt. Mert a szervezetlen kezdeményezésre, felelősség elvállalására nem szoktatott társadalom éppen olyan gerinctelenül lett nulla az idegen hódítók, mint a régi politikai martalócok előtt.
4. A tanárságnak kulturális és szociális munkájában egyesülnie kell a tanítósággal. Ismerem az összes nehézségeket, de ennek a magyarság érdekében meg kell történni.
5. Csak látszólag nem tartozik az iskola kérdéséhez az, hogy a tanárságnak kutya kötelessége testvéri munkásságban egyesülni a munkássággal. Ő vigye az igazi becsületes tudást, a modern szellemi munka eredményeit munkás testvéreibe. Itt is hangsúlyozom, hogy mind az a hiba, melyet a munkásságnak szoktak felhányni, voltaképpen a vezető osztályok bűne után a középosztály hibája.
6. Mindenáron javítani kell a tanárság anyagi helyzetén. A tanár éppen olyan fontos, mint az ágyú és az aeroplán, pedig nekünk életszükségletünk az ágyú. Emberré kell menteni a tanárt, munkás erővé az elcsigázott rabszolgát.
Ha valaha a nyomorúság, gyalázat és politikai bűnök mértékét a mai időkre meg fogják állapítani, megmutató például az iskolák mai állapotát fogják odaállítani. Nyáron egy faluban voltam, hol a nyomorult kis felekezeti iskola alig képes a tankötelesek egyharmadát magába fogadni. És ráadásul ebben az iskolában éveken át nem volt tanítás, mert nem volt tanító hozzá. Segédtanítókat most igen nehéz kapni, mert falun is a legegyszerűbb koszt belekerül ezer, ezerötszáz koronába havonta, olyan összegbe, mely a szegény kezdő tanítót álmaiban sem látogatja meg. Így a falusi gyermekek éveken át nem tanultak semmit, s azok, akik már jártak iskolába, elfelejtettek mindent. Ez így van az országban száz és száz helyen. A városok iskoláiban pedig szénhiány miatt mindegyre szünetel a tanítás. Aki csak egy kicsit ismeri a tanítás lelki munkáját, tudja, hogy ez majdnem annyit jelent, mintha egyáltalában nem volna tanítás. Az országban analfabéta magyar gyermekek tízezrei kószálnak minden lelki gondozás nélkül. A középiskolákból kibocsátott utolsó hathét nemzedék pedig oly hiányos készültségű, hogy alig üti meg azt a mértéket, melyet békében a megbukottak mutattak.
Mit jelent ez? azt jelend egyszerűen, hogy előállítjuk mindazokat a feltételeket, melyek végzetesen előidézik, hogy a magyarság a jövő csatáját elveszítse. A kulturálisan fegyvertelen, szűkebb szellemi horizontú magyarság nem fogja bírnia versenyt a céljaiban oly tudatos idegen fajjal, mely a szellemi arzenál minden fegyverét meg tudja szerezni. Kiszámíthatatlan végzetes veszélyt jelent ez. Azt hinné az ember, hogy a nemzed akarat kifejezője, a nemzetgyűlés egyetlen halálos feljajdulás ennek a veszélynek a láttára. Bocsánatot kérek, most veszem észre, hogy megint illetlenséget beszélek. Nézzék el nekem, én nem vagyok képviselő. Ha az volnék, én is jó fiú lennék, és személyes kérdésben szólalnék fel.
A magyar iskola problémájánál egypár legfontosabb teendőre akarom felhívni azok figyelmét, akikben még van aggódás a magyarság jövőjéért. Miért tudott a középkor iskolája olyan éles körvonalú, acélos lelki alkatot adni az egyénnek, hogy minden gondolatában, látása formáiban, vágyaiban, testi és lelki élete minden porcikájában szociális lény legyen, együtt munkáló sejtje az egész társadalmi szervezetnek? És miért tudja ma a szocializmus ilyenné szervezni az egyszerű munkást? Mert mindkettő egy egységes világnézettel formált és formál, s ha éneket tanít vagy az egyszeregyet, a kutya zápfogait vagy történelmet: a nevelő, a lélekformáló minden szava, minden gesztusa ennek az egységes világnézetnek szükségszerű mozdulata.
Nálunk egy középiskolánál átlag tizenöt-tizenhat, néha sokkal több tanár van. Külön furulyások ezek, kiket belső fegyelem, egységes világnézet nem forraszt a faj egyetlen életakaratává. Bemegy a szegény fiatal furulyákhoz, pl. A matematikai furulyás, s elfúj rajtuk egy olyan radikális nótát, hogy a Balthazár püspök lábai kánkánra gyönyörülnek rája. Utána megy a történelmi flótás, s egy kuruc nótát riaszt át rajtuk. Utána a franciatanár, s egy modern dekadens dallamot bágyaszt át szegényeken. És így tovább. A szegény gyermeket egy olyan mozaikká tépázzák szét, melyben minden egyes darab általános feleselésben van a másikkal.
Meg kell teremteni az iskolai nevelés pszichikai egységét! a magyarság múltjára, hivatására, jogaira, jövőjének útjaira, a faji szolidaritás moráljára, az egyén és a köz viszonyára minden tanárban ugyanaz a krédó legyen, s ezt tegye vérévé, idegei ösztönös mozdulatává a gyermekeknek. Itt nincs egyéni szabadság. Ahogy a legőrültebb individualista s a legpüspökibb liberális sem követheti azt a szabadságot, hogy az utcán tetszése szerint bárkit kupán vágjon, senki sem követheti azt a jogot, hogy gyermeklelkeket gyilkoljon meg, és csírájában elhervassza a magyar jövőt. Meg kell teremteni az iskolai nevelés pszichikai egységét!
Ide tartozik a lelki megalapozásnak egy igen fontos kérdése. A mi derék, fehér lelkű, jó öreg tanáraink olyan morális tanokat vertek belénk, melyeket az idealizmus morálja néven szoktak egybefoglalni. Ez a morál ékes szavakban igen gazdag, s ha lelki fakír volnék, egész életemben hason fekve ezt a morált csodálnám. De ez a morál a legdestruktívabb pacifizmus, a legőrültebb fegyvereldobásra izgatás az élet nehéz frontján. És itt ne dobják hozzám a "keresztény etika" kézi bombáját. Ha a keresztény etika az volna, hogy minden felém botló zsivány balekja legyek, hogy pofozó gépje legyek minden méltánytalan erőnek, akkor már holnap reggelre vissza pogányulnék minden életre képes magyarral. De a keresztény etikának ilyen tartalmat csak azok adtak, akiknek olyan közük van a kereszténységhez, mint a tolvajnak a más zsebében levő bugyellárishoz. A legtúlfűtöttebb lelki életű ember, s akinek kanonizálásáról már tanácskoznak Rómában, elismeri, hogy a leglelkebb lélek sem grasszálhat úgy magában, hanem egy testbe van kvártélyozva, mely eszik, iszik, öltözik és alszik. És ha ez a test ezt nem teszi, a halhatatlan lélek bizony a legkellemetlenebb képzetek és érzések közt mondja ki a válást ettől a nyomorult testtől. Tehát, ami bennünk isteni, nem vállal szolidaritást egy gazdaságilag rosszul megalapozott testtel. Így tehát maga az alkotás mutatja meg, hogy az élet gazdasági megalapozásának ezer szemű gondja a legtömörebb keresztény etika. Ezzel az etikával teljesen megegyezik a faji szolidaritás morálja. Ez a morál azt mondja, hogy a pénz, a föld hatalom, s fajod iránti kötelességed a szerzés gyönyörű küzdelme. Mert szép a szerzés, s egyik halhatatlan életformája a múló embernek. Ez a morál azt mondja, hogy hazugság az, hogy a szerény érdem előbb-utóbb érvényesül a vad életmarakodásban. Törtess, könyökölj, s inkább légy egy paraszthajszálnyit stréber, mint egy női hajszálnyit balek vagy málészájú. Ez a morál azt mondja, hogy az őszinteség néha őrültség, a ravaszság néha szent kötelesség, s hogy csak a hülyék hordják úgynevezett szívüket a tenyerükön. Meg kell szüntetni a középosztály lelki kasztrálását az iskolákban. Erős, praktikus, élelmes, ravasz, fajilag öntudatos magyarokat kell nevelni, akik fajuk érdekében tudnak könyörtelenek, s nemcsak két hanem ezerszínűnek lenni.
Amint az egyetemi nevelésnél hangsúlyoztam, itt is sürgetem, hogy a tanuló természetesen más arányban és formában a két-három legfelső osztályban tájékoztassék a jelenkor legfőbb gazdasági, szociális és művészi kérdéseiről.
A tanároknak, ha csak egy kis aggódásuk van a magyar jövő iránt, ki kell csikarniuk a tanításban azt a jogot a magyar nyelv számára, mely megilleti. Az egyvérű, egynyelvű francia a két alsó osztályban hetenként tíz, tíz és fél órát szentel az anyanyelvnek, s a többi osztályokban öt-hat órát. Nálunk, ahol annyi idegen idióma fenyegeti a magyar nyelv tiszta fejlődését, őrült lelkiismeretlenséggel tűrték meg, hogy a magyar nyelv három szerény órával kuporodjék a boldog idegen nyelvek mellett. Mindennap legyen magyar óra minden osztályban. Tudom, hogy túlzásnak fogják minősíteni a következő kívánságom, pedig minden szakismeret s a gyermek lelki gépezetének ismerete mellette szól: teljesen felesleges, hogy a reáliskola és gimnázium alsó négy osztályában idegen nyelvvel maszturbáljuk a gyermek lelkét. Ahol a tanítás jó, a reáliskola négy felső évében a latin tanítás terén pompásan elérik azt az eredményt, melyet a gimnázium nyolc év alatt ér el. Hagyjuk tehát az idegen nyelvek tanítását a négy felső évre. Képtelenség, hogy a gyermek még fejletlen nyelvérzékébe egyszerre német, francia, latin csizmákkal rugdossunk bele. Nem képzelik, hogy ez a bábeli kalimpálás hogy kihat az egész lelki életre. A negyedik osztályból eltávozó tanuló, ha olyan környezetbe jut, ahol idegen nyelvre van szüksége, a gyermek mohó majmolásával úgyis hamar megtanulja. Ha pedig környezetében nem találkozik idegen nyelvvel, két hét alatt elfelejti, amit négy év alatt tanult. De aztán ez az iskolai magyar tanítás legyen igazán a faji psziché, a faj szellemi szépségeinek fölszívása.
Az angol faj regenerálásában legtöbb érdeme a cserkészetnek van. És ennél a kérdésnél szeretném felkiáltani a magyar nőket, a magyar lányokat, akik mégis jobbak nálunk, makacsabb az akaratuk és több a heroizmusuk. ők álljanak össze egy hatalmas propagandába, hogy megteremtsék az anyagi feltételeket a magyar cserkészek számára. A faji szolidaritás, fegyelem, testi és lelki éberségek és ügyességek kifejlesztésére a leghatalmasabb eszköz ez a páratlanul gyönyörű intézmény. A cserkészet szervezze egyetlen óriási harcos táborba minden magyar iskola ifjúságát. Minden negyedik évben jöjjön össze Magyarország minden cserkésze Budapestre hadgyakorlatokra, hadd térjen vissza a magyar öntudat a téveteg városba, ha a faj fiatal izmait látja. Minden évben pedig az ország nagyobb kerületei tartsanak ilyen összejövetelt. Személyes tapasztalatból tudom, mennyire fejlesztette a faji öntudatot az országos tornaverseny, s hogy milyen ostobán bűnös volt annak eltörlése. És itt megint figyelmeztetek arra a szempontra, hogy nálunk sok dolgot társadalmilag kell megvalósítani, amit az állam, a politikai hatóság meg nem tehet. Végtelenül fontos, hogy a cserkészek közé ne kerüljön olyan gyermek, akit a nemzeti pszichéhez, a magyarság jövőjéhez semmi szál nem köt, s egész otthoni nevelése arra formálja, hogy cinikusan vagy ellenségesen nézze a magyar szolidaritás nagy munkáját. Ezért a cserkészet ne az iskola hivatalos alkotása legyen, iskola és állam csak támogassa őket. Minden iskola mellett alakuljon a szülőkből, idősebb testvérekből és arra vállalkozó tanárokból egy cserkészgondozó tanács. Ezek szorgalmazzák a cserkészet anyagi megalapozását, segítsenek a cserkészünnepekben és mindenféle propagandában. Egy város minden iskolájának tanácsai válasszanak egy közös tanácsot, s ez ítéljen a felvétel és kizárás ügyében.
A minden gyalázatok idején, a nyomorúság jajgatásai közepette, s egy méltatlan politikai élet fülledt levegőjéből a ti friss orcátok felé fordulok, kis magyar diákok. Végtelen horizont a ti fényes szemetek, s a ti akaratotok mélyén szunnyad a győzelmes magyar szolidaritás, s az új hazát építő jövő. A magyar népmesékben a legkisebb királyfiú hozza helyre azt, amit az idősebbek elrontottak, ő váltja meg idősebb testvéreit. Mi, a ti idősebb testvéreitek, mi bűnösek voltunk. Nem volt elég szeretetünk az építésre, nem volt elég erőnk egy védő gyűlöletre, széthullott kezeink alatt az apák vérének, munkájának szent szerzeménye. Legyetek ti a megváltás, hogy tíz év múlva a megtisztult Budapesten Brassó, Lőcse, Temesvár, Pozsony diákjai együtt énekeljék Debrecen, Esztergom, Szeged diákjaival a jogos örökéhez visszajutott magyarság öröménekét!
Virradat, 1921. 11. 20., 24.