Lukács György
Filozófus, esztéta
FEJEZETEK
Révai érvelését az illegális párt számvetésének igénye is formálta. A falukutató munkák értékeinél hosszasan időzött, mert elemzése a múlt tévedéseinek kijavítását is szolgálni akarta. De nemcsak 1919-re tekintett vissza. Arról is beszélt, hogy a kor magyar munkásmozgalma – az illegalitásból is eredően – milyen nehézségekkel küzdött.
Beszélt arról is, hogy a népi mozgalom demokratikus tartalmát következetlenségek és illúziós tervek fenyegetik; néhányan a fasiszta fertőzettel szemben sincsenek fölvértezve. Külön fejezetet szentelt a kispolgári vagy {291.} más szóval magyar szocializmus ideológiájának elemzésére, és bírálta a szövetkezeti tervek illuzionizmusát a "telepes Magyarország" különféle tervezeteiről. Révai fontos ügynek tekintette, hogy tisztázza a népiesek és a proletárszocializmus viszonyát. Alaptétele volt, hogy a "mi népieseink ... nem marxisták, de nem is antimarxisták". Érvelését annak bizonyítására szánta, hogy a népieseknek a múlt századi orosz narodnyik mozgalommal vagy az első világháború utáni kispolgári szocializmus típusaival csupán érintkezési pontjaik vannak, de nem azonosíthatók velük. A történelmi elemzés Révai szerint annak belátására indítja a magyar helyzet vizsgálóját, hogy a földkérdés megoldatlanságának feszítő ereje miatt nyílhat "még tér olyan népiesség számára, melynek éle nem a proletárszocializmus ellen, hanem az úri hatalom ellen irányul". A mozgalom történelmi eredete is ezt az észrevételt igazolja. A magyar népi mozgalom társadalmi kiváltóját két, különböző időpontban megjelenő csalódás jelzi. Többek indulását, majd életművét színezi vagy formálja a munkásosztály 1919-es veresége; ténynek veszik a forradalom bukását és egy újnak győzelmében már nem tudnak bízni. A mozgalom másik, következő hullámának az 1928–30-as nagy válság, az ellenforradalmi rendszer megingása vált nagy élményévé, az ellenzéki magatartás forrásává. A kétféle eredet soha nem különült el egymástól, s az évek során mindinkább össze is mosódott, amit még később a fasizmus győzelemre jutása és előretörése is elősegített.
A Marxizmus és népiesség bizakodó távlatait, következtetéseit a fejlemények csak részben igazolták. 1938 után a mozgalom laza egysége megszűnt, az utak szétváltak, a baloldalhoz tartozók fórum-teremtési kísérleteivel (Szabad Szó, Magyar Csillag) egyidőben a külön magyar ideológia hívei ellentáborba szerveződtek.
Lukács Györgynek a népiesekkel foglalkozó két nagyobb tanulmánya (Népi írók a mérlegen, 1946; A népi irodalom múltja és jelene, 1947) is érintett politikai és világnézeti kérdéseket, de írójuk már abban a helyzetben lehetett, hogy a népi mozgalom első vázlatos irodalomtörténeti fölmérésére vállalkozzék. Ez a nyereség abban is fölismerhető, hogy Lukács György a mozgalmat feszítő ellentmondásokat tanulmányai középpontjába állította. A népi írókban a paraszti követelések demokratikus megszólaltatóit és a harmadikutas ideológia megteremtőit látja. A mozgalmat mégis azért nevezi az utolsó negyedszázad irodalmában korszakos jelentőségűnek, mert a művekben az "igazi" falu, az "igazi parasztság" felfedezése, egy új világnak irodalomba emelése történik meg. Erről szólva, Lukács gyakran idézi Petőfi és Ady példáját; hivatkozik a nemzeti egyetemesség általuk elért magaslataira, a művészi és világnézeti teljességre. Fontos szerepet juttat az irodalmi párhuzamok megvilágító hasonlatainak. A filozófiai és művészi horizont kitágítását az indokolta, hogy Lukács főképp arra keresett választ: a népi írók megvalósították-e és milyen színvonalon, amire helyzetük kötelezte őket? Tudtak-e maradandó érvénnyel hangot adni a parasztságnak? Ellenvetéseket szép számmal sorolt fel, szigorú kritikával vizsgálta át a művészi módszer fogyatékosságait, de műveikben a magyar realizmus kezdődő új virágkorát látta. Publicisztika és szépirodalom, szociográfia és írói formálás sajátos összefonódását részint társadalmi kényszerűségekből eredeztette, s ezért mondhatta, hogy a szociográfikus irodalom igazi érték lehet, hiszen az "igazság kíméletlen fel-{292.}tárásának ellenállhatatlan átütő ereje" a magyar nép önismeretének kezdetét jelezte.
Az MSzMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása A "népi" írókról (1958) adósságot kívánt törleszteni. Az előzményektől a legújabb fejleményekig terjedően új igénnyel mérte föl a mozgalom útját és külön nyomatékot adott az eszmei-politikai jellemzésnek. Az állásfoglalás elemzése szerint a népi írók esetében elsősorban politikai érdekű és kisugárzású mozgalomról beszélhetünk: "A népi írók mozgalma jelentős szépirodalmi tevékenységet felmutató politikai mozgalom, amelynek alapvető eszmei jellemvonása egy nacionalizmussal telített, harmadik-utas koncepció; az imperializmus és a szocializmus világméretű küzdelmében egy nemlétező harmadik útnak, a külön magyar útnak hamis illúziója." A tanulmány nem ítélte jelentéktelennek a mozgalom sokrétűségét, az egyes történelmi szakaszok és egyes csoportok jellemzőit, de hangsúlyozta, hogy a harmadikutas nacionalizmus "az egységbe hozó mozzanat, amely az egyébként széteső csoportokat mozgalommá, népi írói táborrá tette".
Az állásfoglalás elsőként vállalkozott a mozgalom eszmei, szervezeti előzményeinek áttekintésére s az időbeli tagolás munkájának elvégzésére, az egyes történelmi szakaszok jellemzésére. Külön fejezetben, részletesen szólt az 1945 utáni helyzetről.
A "népi írók mozgalma a két háború közötti magyar irodalom sajátos – az európai fejlődést tekintve kivételes képződménye: irodalmi és ideológiai áramlat, mely története folyamán sohasem tömörült teljesen egységes alakulattá. Irodalma és publicisztikája az időszak demokratikus népi és forradalmi törekvéseit, nacionalista eszméit, harmadikutas ábrándjait is képviselte. Létrejöttének feltételeiért – elbukott forradalom után ellenforradalmi országban alkottak a demokratikus erők bénultsága, a munkásmozgalom erőszakos elszigeteltsége idején – azokat a kamatokat is ez az írói tábor fizette meg tévutak, ábrándok, hamis történelmi koncepciók megalkotásának formájában, amelyek részben a "fájdalmas késésektől" szenvedő magyar történelem számláját terhelték.
Írói nagy részét nemes szándék, nagyratörő igény vezette. Érdemüket nem kisebbíti, de többek tragédiája, pályát eltorzító törése, hogy szándék és tett igazi összhangját nem sikerült megvalósítaniuk. Korukhoz hangolva próbálták értelmezni az írástudók szerepét: műveikben összefonódott az irodalom és a politika, új értelmet nyert az elkötelezettség, az írástudók felelőssége. Az alkotást társadalmi szolgálatnak tartották; arra szánták, hogy a nép eszméltetője, cselekvésre késztő serkentője legyen. A nép, elsősorban a parasztság előörseinek vallották magukat, a társadalmi és nemzeti felelősség új tudatát szólaltatták meg. Ez a tudatosság jelentkezett a valóságot mindenek fölött tisztelő igazmondásban és a lázító, új honfoglalásra riadózó szenvedélyben. Az új tudatosságnak köszönhető a társadalmi tények puritánul egyszerű számbavétele és az a hit is, hogy az elnyomott sorban élőknek még adósa a történelem s a nemzet jövője az ő sorsukkal van összekötve. Indítást Adytól, Móricztól, Szabó Dezsőtől, és Kodálytól kaptak. Petőfit a magyar nép választott költőjeként becsülték. Forradalmi és szabadságharcos hagyományok ébresztése fűződött nevükhöz, Dózsa, Zrínyi, Rákóczi, Kossuth alakját idézték, s a magyar irodalom forradalmi fejlődésvonalának első-fölvá-{293.}zolását kísérelték meg. Petőfi és Ady örökségéért sokat tettek, időszerűségüket elsősorban politikai szempontból fogalmazták, s az elfeledett magyar múlt sok értékét ők hozták napvilágra.
Ennyi jogon a magyar irodalom történetének legszebb lapjait e mozgalom történetével írhatnánk tele – a "népi írók" műve azonban nem teljesedhetett ki az igények és szándékok nemes hevületei szerint. A mozgalom többet ígért, többet akart annál, amit adhatott. Koruk ellenforradalmi kor volt, mögöttük elbukott forradalom csüggesztő emléke állott, a gondolat tájékozódását a szocializmus belső gyengeségei is nehezítették. Irányt mutattak, de zászlóikhoz nem sorakozott fel Dózsa új népe, "Seregtelen vezérnek" kellett tudni magukat. Küzdöttek a demokratikus és nemzeti eszmék tisztaságáért, a szabadságjogok igazi tartalmáért, de műveiken foltot ejtett a nacionalizmus; fölelevenítették a Duna-menti kis népek kossuthi föderációjának gondolatát, de nem a teljes néptestvériség jegyében; neveltek történelmi realitásra és légvárakat is építettek, illúziókat szőttek a társadalom lelki megújhodásáról; tiltakoztak, tüntettek a hitlerizmus ellen, de szorongató történelmi helyzetben megalkották az Európából faji integritásába kivonuló magyarság "harmadikutas"' ábrándját; hozták a magyar népismeret gazdag dokumentumait. de az ősi lélek, a magyar jelképrendszer mitológiájával a nemzeti álellenzékiség, provinciális kuruckodás példát is megteremtették. Mozgalmuk mégis egyik úttörő jelentőségű és új eredményeket teremtő irányzata a két háború közti időnek irodalomban és az ideológiai gondolkodásban egyaránt. Maradandó vívmányuk, hogy műveik a teljes azonosulás hangján szólaltatták meg a parasztságot, kiteljesítvén Ady és Móricz kezdeményezéseit. A magyar paraszt s tágabban a magyar nép ettől kezdve nemcsak tárgya, de alanya is az irodalomnak. Az irodalmi esztétikai nyereséghez társul munkájuknak az a többlete, amiben már nem is csak az irodalomtörténet illetékes: szociográfiai fölméréseik, a földkérdés megoldásával foglalkozó munkáik a magyar paraszttársadalom történetének nélkülözhetetlen, forrásértékű dokumentumai.
| Irodalom | TARTALOM |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése