SZABÓ DEZSŐ
(1879-1945)

Szabó Dezső a magyar irodalom legmeghökkentőbb alakja: nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne lehetne mondani róla. Az ellentétek és a szélsőségek úgy kavarognak egyéniségében, mintha egy romantikus regényíró találta volna ki. Ő volt a magyar fasizmus legnagyobb hatású szószólója, és ő volt a fasizmus legdübörgőbb ellensége - méghozzá egyszerre. Életműve rádöbbent a nagy problémákra, és rossz megoldások felé viszi a gyengébb lelkeket. A Horthy-korszak leghatásosabb előkészítője, és legerőteljesebb szavú elmarasztalója. A szélső magyar nacionalizmus szószólója, aki élete egy korszakában megtagadja magyarságát. Egy időben a Nyugat méltán ünnepelt novellistája, a magyar novella egyik igazi nagymestere, aki ádáz ellensége lesz a Nyugatnak és körének. Dühödt reakciós, aki átkozódva ostorozza a reakciót, és akaratán kívül olykor a haladók szövetségese. A magyar expresszionista próza egyik főalakja, a politikai szatíra egyik hazai klasszikusa. Nemegyszer az az olvasó benyomása, hogy ez az író elmebeteg, de néha kiderül, hogy nagyon is józan és nagy felkészültségű nyelvész és irodalomtörténész. Egy időben a legolvasottabb magyar írók egyike, azok is izgatott érdeklődéssel olvasták, akiket szidalmazott: senki sem tudott menekülni stílusának varázsa elől. Manapság csaknem elfelejtették, s aki mégis előveszi könyveit, legtöbbször azt állapítja meg, hogy regényei merőben elavultak, elviselhetetlen olvasmányok. Eszméin túllépett az idő. Egyénisége gonoszul embertelennek bizonyult. De néhány novellája, egy-két szatírája irodalmunk klasszikus alkotásai közé tartozik. És néhány tanulmánya is maradandó értékű. Egyénisége azonban regényírót kívánna, és alakja nélkül nem lehet elmondani a két világháború közötti magyar irodalom történetét.

Erdélyi köztisztviselő-nemesi családból érkezett Budapestre, mögötte a nagy hírű kolozsvári református kollégiummal. Többszöri próbálkozás után végre bejutott az egyetemisták számára szervezett kitűnő Eötvös-kollégiumba, ahol már egyetemista korában feltűnt nyelvész- és irodalomtörténész-tehetségével. Azt jósolták, hogy nagy tudós lesz belőle. Nem az lett. Szenvedélye elragadta. Szertelen művészalkat volt, amelyet már eleve terhelt a nagyzási hóbort. Mindig feltűnést akart kelteni, mindig középpontba akart állni, mindig botrányok közepette érezte jól magát. Ehhez azonban olyan nyelvi gazdagság és nyelvi lelemény birtokában volt, hogy ha képes fegyelmezni magát, irodalmunk legnagyobb elbeszélő művészei közé emelkedhetett volna. Az önfegyelem azonban csak ritka pillanataiban adatott meg neki.

Tanári diplomája után egy évig ösztöndíjjal Párizsban él (magyar-francia szakos volt), ott ismeri meg olyan jól a klasszikus és modern francia irodalmat, hogy ismeretein sokkal később is elámulnak. Amikor hazajön, a még liberális irodalmi életben azzal kelt feltűnést, hogy heves klerikális és antiszemita cikkeket ír. Akinek nem tetszik, azt párbajra hívja. Óriási termetű, bölényképű és bölényerős ember, aki jól forgatja a kardot is. Cikkei és párbajai olyan botrányt kavarnak, hogy fegyelmi úton távolítják el a székesfehérvári gimnáziumból, ahol ekkoriban tanít. Áthelyezik Nagyváradra. Ez a szerencséje: itt kezdődik életének az a rövid szakasza, amikor remekműveket ír. Nagyvárad ekkor (1908-ban) a hazai irodalmi élet egyik középpontja. Itt jelent meg A Holnap, innét az út a Nyugathoz vezet. Szabó Dezső összebarátkozik Juhász Gyulával. Juhász Gyula nemcsak művelt, nagyon szelíd és nagyon jó művész, hanem az egész Holnap-Nyugat körnek Ady után a leghaladóbb alakja. Tőle és általa ismeri meg Szabó Dezső az új magyar lírát és az új irodalmi törekvéseket. Hirtelen pálfordulással megtagadja eddigi eszméit, lelkesedik Adyért, közeledik a polgári radikálisokhoz. Élete ugyan vidéken telik, különböző városok gimnáziumaiban tanít, és még két ízben fel-fél évet Párizsban tölthet, de rendszeres munkatársa lesz a Nyugatnak, amely felfedezi benne a kitűnő novellaírót, és munkatársa lesz a radikális Huszadik Századnak, amely felfedezi benne a kitűnő tanulmányírót. Ha az élete ekkor befejeződik, úgy emlékeznénk rá, mint a Nyugat nemzedékének egyik jelentékeny alakjára. Ezek az évek, számára a szellemi kiegyensúlyozottság és a művészi fegyelem korszakát jelentik.

1919-ben megjelenik egy regénye (Nincs menekvés), amely szokványos pesszimista-dekadens történet, és legföljebb igen szép és gazdag nyelvezetével tűnik ki a kor átlagából. Ezek után látnak napvilágot kötetekbe gyűjtve a Nyugatban megjelent novellái. Ezekkel válik elismert íróvá.

De már következik is a nagy változás: eluralkodik fölötte lelkének szertelensége, feltűnésvágya és nagyzási mániája. A forradalmakat, a Tanácsköztársaságot is, lelkesen üdvözli, de csakhamar indulatosan szembefordul a haladással, vidékre menekül, és várja az ellenforradalmat. Ekkorra már megírta élete főművét, a végletes ellentétektől terhelt Az elsodort falut, amely a Tanácsköztársaság kezdetekor jelent meg. Ennek a lényege a magyar faj féltése mindentől: németektől, zsidóktól, demokráciától, szocializmustól. Utópista-reakciós könyv ez, amely a magyar parasztok és magyar urak összefonódásától reméli a pusztuló falu megújhodását, egy sohase volt patriarkális múlt visszatértét. Hősei egyenest a romantikából léptek át a XX. századba, de túlzottabbak Jókai vagy Victor Hugo alakjainál is; eszméi társadalmilag-történelmileg merőben alaptalanok; mint művészi egész, alapvetően elhibázott mű. Hanem a nyelve a magyar expresszionista próza kiteljesedése, tele káprázatos kép- és szóleleményekkel. Az egészet végigolvasni ma már túl fárasztó, de egy-egy bekezdés, kiszakítva az egészből, stiláris remekmű. Eseményeinek ábrázolása a durva naturalizmustól a légies impresszionizmusig terjed, s egy-egy jelenete látomásszerűen lángoló, és ugyanakkor szemléletes. Közben hőse - Böjthe János - félreérthetetlenül az író mása, és az olvasó maga sem tudja, mit érezzen az önimádat szemérmetlen vallomásainak olvastán.

Az elsodort falu ennek az időnek a leghatásosabb könyve volt, azok is érlelődő izgalommal olvasták, akik ellen irányult az író gyűlölete. Fajmítoszával a legfőbb előkészítője lett a magyar fasizmusnak, faluutópiájával döntő hatása volt a később fellépő és magukat népi íróknak nevező írókra, költőkre, publicistákra, habár Szabó Dezső és a népiek személy szerint indulatosan nem kedvelték egymást, gúnyolódtak egymáson.

Az ellenforradalom kezdetekor Szabó Dezső a reakciós ideológia vezéralakja. De hamarosan újabb pálfordulással szembefordul a győztes ellenforradalommal is. Nem a forradalom nevében, hanem saját utópiája nevében. Ő is faji előítéletekkel teljes fasiszta, de felismeri a bontakozó német fasizmus veszedelmét. Erre hívja fel a figyelmet másik nagy regényében, a Segítség!-ben. Ez is túlzásokkal teljes, alakjai elnagyoltak, eszmevilága zavaros, de nyelve pompás, egyes részei remekek, és előtérbe kerül egyik művészi erőssége: a szatíra.

Többi műve közül legjelentékenyebbek azok a szatírái, amelyek nevetségessé teszik a Horthy-kor közviszonyait, amilyen a kitűnő Feltámadás Makucskán. De az íróművész már csak ezekben jelentkezik. Szépirodalmi műveiben több a gyűlölet, az önimádat, a feltűnési vágy, az összevissza csapkodás, mint a művészi erő. Talán csak késői kisregényének, a Karácsony Kolozsvárt-nak váratlanul fellobbanó lírai hangja és fegyelmezett felépítése emlékeztet valamelyest a hajdani kitűnő novellistára. Mert egyébként a sikerült bekezdések többet érnek, mint elkészült művei.

Késői publicisztikája ugyan erős hatással volt a népi írókra, bár ezeknek is csak részletértékeik vannak, szemléletük anarchisztikusan zavaros. De minden túlzása ellenére sok értékes dokumentumanyag van töredékben maradt önéletrajzában, amellyel befejezte írói munkásságát. A felszabadulást már nem érte meg. Néhány nappal a felszabadulás előtt az ostromlott Budapesten éhen halt egy pincében.

Majdnem nagy író volt. De mégsem lett az belőle.

Kár érte.

Néhány novelláját okvetlenül meg kell őriznünk.