A reálpolitikus, a próféta és a szelíd lényeglátó kísérletei a magyar politikai skizofrénia feloldására

Előadásomban arra keresem a választ, hogy milyen jellegűek voltak és hogyan kapcsolódtak egymáshoz három történelmi elbeszélésbe ágyazott kollektív identitásprogram nemzetfogalmai. Mindhárom konstrukció a nemzeti alkat-diskurzus etnokulturális beszédmódjának a sajátosságait viselte magán, kettő annak paradigmatikus része és alakítója volt, a harmadik pedig a diskurzus lezárójának tekinthető. A szerzők: Szekfű Gyula (Székesfehérvár, 1883 – Budapest, 1955), a nagyhatású konzervatív történetíró, a reálpolitikus, Németh László (Nagybánya, 1901 – Budapest, 1975), a nagy életművet hátrahagyó – máig hitviták kereszttüzében álló – író, a próféta, és Bibó István (Budapest, 1911–1979), a XX. század legnagyobb magyar demokrata politikai gondolkodó, a szelíd lényeglátó. A történetíró „nagymagyar-kismagyar út”-ja, az író „mélymagyar-hígmagyar-jöttmagyar” tipológiája és a politikai gondolkodó „túlfeszült lényeglátók és hamis realisták” szembeállítása a magyar szellemi és politikai élet (és az újkori magyar történelem) háromféle értelmezését, nemzetfogalmát és identitásprogramját jelölte.1

I.

Szekfű Gyula nagymagyar út alatt azt a koncepciót értette, amelynek hívei felülemelkednek a „kuruc-labanc”, keleti-nyugati, Habsburg-ellenes – Habsburg-barát ellentéten, hiszen – szerinte – ennek a felfogásnak a lényege a magyar állam integritása, annak helyreállítása. Arról – a konkrét összefüggésekben – viszont mindig az derült ki, hogy a nagymagyar út nemcsak a kismagyar út ellentéte, hanem egyúttal a magyar állam integritása és fenntartása szempontjából a kívánatos koncepció és magatartás. A nagymagyar út tehát nem egy ellentét egyik pólusa, hanem egyszerre jelöli a kismagyar út kizárását, tagadását és az ellentéten való felülemelkedést. Az ellentéten felülemelkedés tehát – furcsa módon – az ellentét egyik pólusának a tagadásával azonos. A kismagyar út ugyanis a XVI–XVII. században a magyar állam teljes integritását feladó, sérelmi, Erdélyre, a protestantizmusra és a törökre támaszkodó, Habsburg-ellenes kurucság, majd a XIX. században a magyar liberalizmus sérelmi kurucsága, illetve a XX. században a balkáni államok közé süllyesztő turanizmus kurucsága. Jelentése: a mindenkori népszerű és felelőtlen demagógia, az érzelmi politizálás, a szenvedélyek elszabadulása, amely kizárja a felelős politizálás lehetőségét, lerombolja annak eredményeit. A történelmi állam integritását biztosító kívánatos nagymagyar út és az integritást kockáztató, azt aláásó kismagyar út ellentétében szinte mindig az utóbbi van erősebb pozícióban, hiszen a közvélemény éretlen, s emiatt sokkal inkább lehet hatni érzelmeire, mint ítélőképességére. Holott a nagymagyar út hívei által képviselt történelmi állam az, amely keretet, szerveződést és tartalmat ad a nemzetnek, biztosítja annak létét és nevelődését. A történelmi állam ugyanis nemcsak a nemzet létezésének a feltétele, hanem egyúttal a fogalom lényege.

Szekfű Gyula számára a kismagyar út ellenségkép volt, a nagymagyar út pedig a kívánatos politikát megtestesítő önkép. Az ellentétpár a múltba visszavetített, a jót és a rosszat képviselő, időtlenné merevített séma, amelyben a rosszat a magyarság bűneit megtestesítő barbár és emocionális Kelet, a jót pedig a Habsburgokkal és a – velük való megegyezés terhét és felelősségét vállaló – magyar arisztokratákkal azonosított civilizált, racionális Nyugat képviseli. A séma eredetileg Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi című könyve körül 1914-ben kirobbant politikai botrány kulcsélményének hárító és megbélyegző értelmezése volt. A történetíró ezt az értelmezést később a változó viszonyokhoz adaptálta. Ez volt az a lélektani fundamentum, amelyet Szekfű Gyula historiográfiai és történelmi sémával, a „népszerűtlen reálpolitikus – népszerű demagóg – éretlen és elcsábított közvélemény” konstrukciójával magyarázott meg önmagának, a számára fontos személyeknek és olvasóinak. Erre a konstrukcióra épültek későbbi értelmezései.2

II.

Szekfű Gyula történelmi elbeszélésének szűkebb kontextusa A száműzött Rákóczi-botrány, annak lélektani hatása volt. A történetíró számára fontos vonatkoztatási rendszert jelentett emellett egyrészt az osztrák – centralizációpárti – történetírás, másrészt a Friedrich Meinecke nevéhez köthető német államtörténeti irodalom, valamint az, hogy Szekfű a korabeli magyar történetírást provinciálisnak tartotta. A szélesebb kontextust viszont a huszadik század elején már szinte mindent elborító magyar „közösségi skizofrénia” alkotta. Az, amely olyan – egymással össze nem illő – szimbolikus személyek, események és értékek (elvont sémákkal elfedett) összeegyeztetésének a következménye volt, mint II. Rákóczi Ferenc és Károlyi Sándor, az aradi tizenhármak és Ferenc József, a függetlenség és az idegen uralommal kötött kiegyezés. „A mindebben rejlő reménytelen ellentmondás előbb-utóbb napvilágra kellett hogy jöjjön: az egész ország nem helyezkedhetett Jókai Mór álláspontjára, aki (...) egész életében gyászolta az aradi vértanúkat, és minden este imádkozott azok kivégzőjéért, a királyért.”3

Szekfű Gyula ennek a politikai tudathasadásnak a konzervatív „realista” feloldási típusát képviselte. Azt, amely a szerző későbbi politikai metamorfózisai mögötti konstans bázist és folytonosságot képezte. Önképét a nagy realisták, a nagymagyarok, ellenségképét viszont az illúziókat kergető, érzelmi politizálást képviselő kismagyarok alkották. Ennek a konstrukciónak a hazai forrásai azok a szembeállítások voltak, amelyeket a reformkori konzervatív publicisztika, Széchenyi negyvenes évekbeli – önmarcangoló, személyeskedő és rendkívül igazságtalan – vitairatai, Kemény Zsigmond 1850–1851-es – önmagát és a nemzetet felmentő és Kossuthot démonizáló – röpiratai, Gyulai Pál hübrisz-elmélete, Asbóth János Három nemzedéke és Szécsen Antal publicisztikai és történelmi gyűjteményei tartalmaztak.4 A konstrukció megalkotásának személyiségbeli és érzelmi bázisát pedig Szekfű Gyulának a provinciálisnak minősített magyar történetírással szembeni fölényérzete, A száműzött Rákóczi-botrány traumája és Trianon sokkja egymást erősítve képezték.

Szekfű Gyulának komoly fenntartásai voltak a nemzeti függetlenség visszavetítéseivel és a töretlen haladásba vetett hittel, a demokratikus politikai berendezkedéssel és az emberi természet derűlátó, bizakodó értelmezésével kapcsolatban. A mindenkori nagyhatalmi adottságoknak viszont meghatározó jelentőséget tulajdonított, a külpolitikai sikert igen nagyra értékelte, s az államot, intézményeit és hagyományait kiváltképpen tisztelte. A történelemről kialakított képet, a történelmi tudatot, a nemzeti hagyományt és az államrendet történelemalakító tényezőknek tartotta. Az „európai mintakövetés” diskurzusának leszűkített (az európaiságot a Habsburg Birodalommal azonosító) változata felől mozdult el a „nemzeti öncélúság” diskurzusa irányába úgy, hogy közben átmoralizált értelmezéssel megkettőzte, jó és rossz típusokra osztotta fel Európát (német–francia, romantika-liberalizmus, Habsburg–Oszmán, Nyugat–Balkán, realitás-illúzió) és Magyarországot (nagymagyar-kismagyar út). Ezzel egészen különböző helyzetekben biztosítani tudta magának az ítélkező pozícióját és területenkívüliségét olyannyira, hogy 1945 után újból erkölcsi leckéztetésben részesíthette olvasóit, a „keresztény középosztály” reális helyzetfelmérésre törekvő tagjait. Nemzetfogalmát a nagyhatalmi erőviszonyokkal reálisan számot vető, ahhoz alkalmazkodó, a kiskorú társadalomról gondoskodó és a nemzeti műveltség feltételeit biztosító paternalista állam képe határozta meg, nemzetfogalmát és identitásprogramját pedig az ez iránti lojalitás. Mindezt úgy fogalmazta meg, hogy időről időre megjelölte azokat a tévutakat, amelyeket el kell kerülni, és azokat a személyeket, akik a tévutakat képviselik. A tévutak ellenségképet, a kívánatos állapot pedig önképet alkottak. Az ellenségkép egyszerre jelölte Szekfű Gyula ellenfeleit, ellenségeit, azok múltbeli archetípusait, valamint azt a magatartás- és helyzettípust, amely a nemzetet veszélyeztette és veszélyezteti. Az önkép a tudós történészt és politikus elődeit jelentette. Ugyanakkor kimondatlanul, de nyilvánvalóan jelölte a filozófus király, a hivatott politikus és annak befolyásos tanácsadója archetípusát és mondanivalóját, a bölcs és felelős reálpolitikust. Azt, hogy milyen a helyes magatartás, politika, kivel és mivel kell lojálisnak lenni és mi a realitás.

III.

Németh László „mélymagyar”-„hígmagyar” ellentétpárja az értékteremtő értelmiség kontraszelekciójára vonatkozott. Arra, hogy vajon kik adták a nyelvújítás – az ő értelmezésében: idegen minta kritikátlan és erőszakos alkalmazása a magyar kultúrára – óta a magyar irodalmi és – ezen keresztül a – szellemi élet nyelvi, kulturális és erkölcsi mintáit. Azok, akik igazi értékeket alkottak, és közük volt az őket körülvevő világhoz (hiszen bele voltak ágyazódva egy-egy helyi közösség hagyomány- és értékvilágába, tevékenységük és teljesítményük mintegy abból nőtt ki), vagy pedig azok, akik nem értékeket, hanem szellemi árukat állítottak elő, nem kötődtek semmiféle közösséghez, és sikerük a silány, jellegtelen, felszínes szórakoztatást tette általánossá és kizárólagossá. Minthogy ők, a hígmagyarok váltak a mintaadókká, a mélymagyarok pedig sorra-rendre peremre szorultak, elszigetelődtek és kihaltak, a hígság teremtette űrbe beköltözhettek a jöttmagyarok. Ők, ha akarták volna, sem lettek volna képesek pótolni a nemzeti hagyomány értékvilágába ágyazottság hiányát. Csak éltek azokkal a lehetőségekkel, amelyek a megérkezésük előtt már lejátszódott, a szellemi elitben lezajlott fordított kiválasztás következményei voltak. A szellemi kontraszelekció általánossá vált, és áttevődött a politikai életbe is. Az értékes kiszorult, a silány győzött, a betelepült pedig felélte a lehetőségeket. Az irodalmi, a szellemi és az erkölcsi élet mintaadói ugyanis rossz mintákat adtak, s azok hosszabb távon a közösségi élet egészét itatták át és rontották meg. A feladat a kontraszelekció leállítása, az értékes minták általánossá tétele, a közösségi értékelés regenerálása volt és maradt.5

Németh László „pánliterátori” értelmezése a közösség-társadalom, valamint a kötelesség-fogyasztás szembeállítására épült. Szekfű Gyula hanyatlástörténeti sémáját a nemzeti közösség erkölcsi züllése irányából gondolta újra. Nem az állami integritás „labanc” és „kuruc” felfogásának híveit, hanem a szellemi élet értékes alkotóit és sikeres, de nem értékes mintaadóit szembesítette egymással. Nála is fellelhetjük a kimondatlan, de érzékeltetett ellentétpárt: értékes, tehát népszerűtlen (sikertelen) – népszerű (sikeres), tehát értéktelen. Ám ahogy a mélymagyarok nem azonosak a nagymagyarokkal, úgy a hígmagyarok sem azonosak a kismagyarokkal. Az összefüggés fordítva sem igaz: a mélymagyarok nem kismagyarok, s a hígmagyarok nem nagymagyarok.

A szellemi élet kontraszelekciójának leírása reménytelenül összefonódott az asszimilációs vitákkal. A mélymagyar minta pedig éppúgy egyszerre volt Németh László önképe és a nemzeti regenerálódás programja, ahogy Szekfű Gyula számára a nagymagyar út jelentette ugyanazt.

IV.

Németh László alapjában két forrásból merített. Az egyik Szekfű Gyula történelmi elbeszélése, annak alapstruktúrája volt. A másikat Szabó Dezső kontraszelekció-sémája alkotta. Eszerint két világ állt és áll egymással szemben Magyarországon: az archaikus, magába zárt parasztság és a modern, külföldre tekintő felső réteg. Ez a hasadás az idegen hódításból, a Habsburg-uralomból következett. Abból, hogy az idegen dinasztia nemzeti elkötelezettség híján – az alkotmányos politizálás magyar nemesi törekvéseivel szemben – felülről és kívülről verbuvált helytartókat, új arisztokráciát és polgárságot a magyarok fölé. Mindez oda vezetett, hogy a külföldi mintákat követő és alkalmazó idegenek gyarmatosították a nekik kiszolgáltatott, az idegen állam által elnyomott magyarokat. Ez a XVII–XVIII. században következett be, s a XIX. századi függetlenségi törekvések leverése után a kiegyezés véglegesítette azzal, hogy a kiépülő magyar államot hozzákapcsolta a Habsburgok – önmagát túlélt és pusztulásra érett – államalakulatának sorsához. Ekkor lett a kiépülő ipar és kereskedelem, s ezen keresztül a kapitalizmus a bevándorló zsidók, az állam és a hadsereg a németek, a magyar szellemi élet pedig mindkettő monopóliuma. A dualista magyar állam nem védte meg a magyarokat sem ettől, sem a nemzetiségek elszakadást célzó törekvéseitől és szervezkedéseitől. Mindez együttesen azt eredményezte, hogy a magyarok a világháborúban idegen érdekekért áldozták vérüket, s a világháború után bekövetkezett forradalom a zsidók, az ellenforradalom pedig a németek uralmához vezetett, miközben a magyarok tömegei idegen államok hatalma alá kerültek, a kiépülő ellenforradalmi rendszer pedig elsikkasztotta a parasztság felszabadítását, és a kiegyezés rendszerének újabb kiadását hozta. A Szent István-i magyar birodalom (a soknemzetiségű történelmi Magyarország visszaállításának programja) viszont – Szekfű Gyula értelmezésével szemben – nem lehet a megvalósítandó magyar demokrácia eszménye, hiszen hiú ábránd és történelmietlen visszavetítés. Egyrészt azért, mert a kisebbségvédelem nem alkotta és nem is alkothatta Szent István politikájának részét, mivel abban a korban, amelyben az első magyar király élt, a nemzeti érzés és öntudat még egyszerűen nem létezett. Másrészt azért, mert a nemzetiségek immár önálló államokat alkotnak, s azokról nem fognak lemondani. A Habsburg-restauráció pedig még ennél is kevésbé kívánatos, hiszen az végzetes államalakulat volt: 1867, a „rettenetes esztendő” az ezeréves magyar történelem legvégzetesebb dátuma.6

Szabó Dezső történelmi elbeszélése és szerepe a magyar politikai skizofrénia „kuruc”, függetlenségi feloldása volt. Olyan, amely etnocentrizmust, antiszemitizmust, német-ellenességet, nemzeti elzárkózást, parasztmitológiát és zseni-tudatot egyaránt tartalmazott, s amely a reálpolitika ádáz prófétai leleplezésének magatartásával társult.

V.

Németh László történelmi elbeszélésének kontextusát a nemzeti alkatról folytatott két világháború közötti diskurzus, annak etnokulturális nyelvezete és tematikája alkotta.7 Maga az elbeszélés pedig egyszerre volt hanyatlástörténet, megújulási program és normatív önmeghatározás. Közvetlenül Farkas Gyula művére épült.8 Arra, amely Szekfű Gyula sémáját, a Három nemzedék hanyatlástörténeti elbeszélését és Horváth János Aranytól Adyig. Irodalmunk és közönsége normatív irodalomszemléletét illusztrálta és alkalmazta.9 Németh László számára nem a liberalizmus átvétele és az érzelmi politizálás, hanem a külföldi minta átvétele (a nyelvújítás) és a közösségbe ágyazott mintaadók kisebbségbe szorulása lett minden baj forrása. A Három nemzedék és a Kisebbségben műfaja és előfeltevése ugyanis közös volt. Az, hogy a magyarság belső okokból katasztrofális helyzetbe került.

Németh László Szekfű logikáját követte ugyan, de kérdésfeltevése Szabó Dezsőé volt. Ő nem arra kereste a választ, hogy mi okozta Trianont, a történelmi Magyarország felosztását, hanem arra, hogy mi eredményezett „zsidó és a sváb térhódítást” a magyar szellemi és politikai életben. Szekfűhöz hasonlóan építette be hanyatlástörténeti értelmezésébe Kemény Zsigmond röpiratait és Gyulai Pál hübrisz-értelmezését. Ő is – ahogy a Három nemzedék szerzője – a külföldi mintakövetés és az öntörvényű magyar fejlődés belső igényeinek szembeállításával indított, de Szekfű konstrukcióját Szabó Dezső „kuruc” értelmezésének igazolására használta fel, egyúttal újratermelve Szabó Dezső „ádáz próféta” szerepét.

Szekfű önképe – emlékszünk – a „nagymagyar”, ellenségképe pedig a „kismagyar” politika volt. Szabó Dezső ellenségképét a Habsburg-hatalom s a térfoglaló zsidóság, svábság és szlávság, önképét pedig az elnyomott, gyarmatosított magyar parasztság képviseletére vállalkozó zseni alkotta. Németh László ezt az „ádáz próféta” örökséget kapcsolta össze Szekfű hanyatlástörténeti sémájával, és ennek a jegyében módosította azt. Mindhárman egy új, „nemzeti” középosztály állami beavatkozással megvalósítandó kiépítésére törekedtek – ezért sugallt a Három nemzedék, a Kisebbségben és Szabó Dezső publicisztikája egyaránt valamifajta disszimilációt. Ugyancsak mindhárman megbélyegezték és elvetették a magyar liberalizmus örökségét, a kossuthi hagyományt.

Hármuk közül egyikük történelemértelmezése sem alapult az állampolgári jogegyenlőségen. Szekfű normája az államalkotó erők politikai érzéke, a magyar állam birtoklásának ténye és képessége volt. Nemzeti történelmi metafizikájának etnikai-morális bírálata, a Kisebbségben pedig azért bírt komoly átütő erővel, mivel annak logikája a Három nemzedékét folytatta. Azt, amelyet a történetíró sohasem tagadott meg. Mindenekelőtt ez magyarázza Szekfű Németh Lászlóval szembeni védekezésének lanyha, defenzív és lemondó jellegét. Németh László viszont olyan műfajt művelt, amelyben a középosztályi arányszámok módosításának történelmi megalapozása és a jelenbeli veszedelmekkel való szembeszállás elszántsága szétválaszthatatlan volt egymástól. A rosszul feltett kérdésekre ugyanis csak rossz válaszokat lehetett adni. Az ő tünetleírásai és helyzetértelmezései ezért kapcsolódtak az „ádáz próféta” szerephez.

Németh László továbbgondolta, majd átértelmezte és átalakította Szekfű Gyula konzervatív „realista” történelemértelmezését, „nagymagyar” álláspontját, hanyatlástörténeti sémáját. Átértelmezésének legfőbb forrása, Szabó Dezső magyar parasztság – idegen vezetőréteg történelemértelmezési sémája volt, amelyet nagyon megterhelt a „nemzeti öncélúság” tematikája, s a magyar múlt ahhoz kapcsolódó „romantikus” narratívája, az idegen uralom, hatás és befolyás ellenségképe, a parasztromantika, a leleplező próféta ostorozó és kinyilatkoztató szerepe. Mindaz, amely külön-külön is kizárja, együttesen pedig lehetetlenné teszi a tárgyilagosságot és a józan érvelést.

Szekfű Gyula és Németh László értelmezésének különbsége azonban sokkal fontosabb, mint hasonlósága. Míg ugyanis Szekfű nem látott belső fejlődést a XX. századi Magyarországon, sőt annak lehetőségét sem érzékelte, addig Németh László a magyar polgárosodás gazdasági, társadalmi és szellemi tényeire egész jövőképet alapozott, amelyet 1939 és 1943 között bontott ki. Ennek elemeit láthatóan Hendrik de Man, a Tat-kör, Ortega és Spengler műveiből vette, azok ötvözése és átértelmezése pedig a minőségszocializmus, Kert-Magyarország és az értelmiségi társadalom szinonimáival körülírt osztálynélküli társadalom kispolgári szocializmusának vízióját rajzolta ki.10 Múltértelmezésében viszont Szekfű Gyula konzervatív konstrukciójának a foglya maradt.

Németh László a nemzet összetartó erejét, kohézióját a szekularizált nemzeti vallásként felfogott nemzeti kultúrában látta. Nemcsak abban, amit értékként fedezett és mutatott fel, hanem abban is, amit – programszerűen – maga alkotott meg azért, hogy példát adjon mindazoknak, akik az ő nézeteivel és elhivatottságával hajlandóak szolidaritást vállalni. Ez pedig egyszerre jelentett önmeghatározást és közösségi programot.11 Ebben az önmeghatározásban döntő volt a közösség lényegének esszencialista meghatározása és az író próféta szerepe. Az az „ádáz próféta” örökség, amely a magyar „nemzeti öncélúság” tematikájának egyik legsúlyosabb tehertétele volt, hiszen magában foglalta a kizárólagosságot és a kinyilatkoztatást. Azt, amellyel nem lehetett sem akkor, sem később vitatkozni, csak fenntartás nélkül elfogadni vagy teljes mértékben elutasítani. Az, amely miatt korábban Németh László igen keményen bírálta Szabó Dezsőt.12

Az író identitását több tényező határozta meg: függetlenségigénye, önmagáról kialakított képe, szekularizált vallási funkciójú kultúraértelmezése, esszencialista, egységes kultúrát feltételező nemzetfelfogása és értelmiség-utópiája. Ezek együtt és egymásra vonatkoztatva rajzolják ki önazonosságát, amely szerepét is befolyásolta. Olvasóközönségét a normatív magyar értelmiség tagjai alkották, identitásprogramját pedig a normatív kultúra megalkotása és szolgálata képezte. Az, amely a jelenben heroikus feladat az írónak és híveinek, a jövőben pedig példa az értékválságban lévő Európának.

VI.

Bibó István „hamis realisták – túlfeszült lényeglátók” ellentétpárja különbözött a reálpolitikus és a próféta értelmezéseitől, és – bár az utóbbival nyilvánvalóan nagyobb empátiát mutatott, mint az előbbivel – mindkettővel szemben távolságtartást és kritikát képviselt. Nem azonos szinten: Szekfű történelmi elbeszélését alapvetően hamisnak és kártékonynak minősítette, Németh Lászlóét pedig olyannak, amely őszinte, termékeny és hiteles, de reménytelenül és kibogozhatatlanul beleveszett az asszimiláció körüli viták hínárjába.

Bibó István – Szekfű Gyulával és Németh Lászlóval szemben – nem azonosította magát sem a hamis realistákkal, sem a túlfeszült lényeglátókkal, de nem diabolizálta őket. A túlfeszült lényeglátók ugyan jóval szimpatikusabbak voltak a számára, mint a hamis realisták, ám egyikük sem testesített meg ön-, illetve ellenségképet. A magyar közélet százesztendős fordított kiválasztását – úgy látta – azzal lehet megszakítani, ha a magyar politikai és szellemi elit realista lényeglátó szemlélettel és magatartással, önigazolás és nemzeti mitológia nélkül hozzáfog a társadalmi és politikai felszabadulás kiteljesítése feladatának, és végig is viszi azt. Minthogy az azok útjában álló legnagyobb akadályok, a történelmi Magyarország illúziója és az úri Magyarország valósága összeomlott, el lehet és el is kell vetni a nagyhatalmi helyzethez való kritikátlan alkalmazkodás reálpolitikus illúzióját. A társadalmi és politikai felszabadulás feladata ugyanakkor azt is feltételezi, hogy a magyar politikai közösség, azon belül pedig a parasztság társadalmi felszabadulásának ügyét elhatároljuk az egymással azonosított paraszti kultúra és a nemzeti jelleg (s a megtestesítőjének tartott parasztság) ügyétől és azok mitizálásától, s így megszabaduljunk az ádáz próféta örökségtől.

Attól, amely nemcsak a parasztság mitizálásával, hanem a zsidók és a svábok arányszámának méricskélésével is tévútra vezetett. Az asszimiláció döntő tényezője ugyanis nem az asszimilálódók valamifajta rejtélyes közösségi lényege volt. Azt az asszimiláló közeg társadalmi zavarai határozták meg. Az, hogy a magyar társadalom urakra és szolgákra oszlott, s a kettő rendi jellegű volt, és mereven elkülönült egymástól. Ez volt az a mozdulatlan világ, amelyben a polgárosult zsidó és német társadalom tagjai könnyebben boldogultak, mint a rendi világba tagolt magyarok, hiszen belülről nem fékezte őket a rendies társadalmi szerkezet. A magyar társadalom számára ugyanakkor ők voltak a nemzeti asszimiláció „bezzeg” gyerekei a románokkal, a horvátokkal, a szerbekkel és a szlovákokkal szemben. Ők ugyanis asszimilálódtak, míg a többiek nem, s a történelmi Magyarország megőrizhetőségének ámítói és ámítottjai az ő asszimilálódásukkal próbálták önmaguk elől elfedni a nem asszimilálódók tömegét. Ez vizont nem az asszimilánsok bűne volt, hanem az úri Magyarország öncsalása. Az, amelynek a legnagyobb szerepe volt abban, hogy a magyar politikai elit tagjai az 1860-as évektől 1944-ig rosszul mérték fel a helyzeteket, és rosszul döntöttek. A magyar politikai élet hamis konstrukciói ugyanis oda vezettek, hogy szétvált a valóságérzék és a lényeglátás, és mindkettő eltorzult: a realisták megalkuvókká züllöttek, a lényeglátók pedig ádáz, monomániás prófétákká.13

VII.

Az értelmezés alapstruktúrája és állapotrajza különbözött a másik kettőétől. Bibó István ugyanis nem a történelmi Magyarország megőrzése szempontjából mérlegelt, de nem is a kívánatos irodalmi és szellemi élet követelményeit kérte számon a múlton, hanem a közösségi értékelés zavarait és negatív mintáit, a magyar politikai skizofrénia okait kereste. Azokat az 1860-as évek és 1944 közötti magyar politikai élet konstrukcióiban és előfeltevéseiben – ma úgy mondanánk, diskurzusaik alapszerkezetében, témáiban és érveiben – találta meg. Az ő pozitív mintája, a realista lényeglátó nem ádáz próféta, de nem is opportunista, hanem olyan politikus, aki józan, felelős, ép a valóságérzéke és a lényeglátása, aki – éppen ezért – jól tud dönteni. S a magyar politikai elit éppen erre vált képtelenné a két világháború között és a negyvenes években.

Az esszében Szabó Dezső, Németh László, Karácsony Sándor és Szekfű sémái egyaránt visszaköszönnek.14 Tegyük hozzá, új sémát is találunk benne, Erdei Ferenc kettős (vagy inkább hármas) társadalom-tételét.15 Nagyon áttételesen, közvetve befolyásolta a gondolatmenetet Bibó István édesapja, idősebb Bibó István (Kecskemét, 1877 – Szeged, 1935) „kuruc”, függetlenségi beállítottsága is.16 Ugyanakkor Bibó István édesapja népjellemtani tételeit – áttételesen, Karácsony Sándor és Németh László nézeteinek bírálatán keresztül – kritizálta.17 Emellett rejtett polémiát érzékelhetünk apósával, Ravasz László református püspökkel is.18

A gondolatmenet iránya pedig egészen másfelé mutatott, mint Szekfűé vagy Németh Lászlóé. Szerinte ugyanis nem a liberalizmus a felelős a történelmi magyar állam sorsáért, hiszen annak integritása semmiképpen sem volt fenntartható. Nem is az a kérdés, hogy kiveszett-e vagy sem a régi és népi magyar jelleg a magyarságból, hiszen „egy közösség nem bolondul meg nyelvi hatásoktól”.19

Bibó István a hanyatlástörténeti műfaj fogalmainak és sémáinak nyelvezetét használta ugyan, csak éppen úgy értelmezte át magát a műfajt, a fogalmakat és a sémákat, hogy azok immár a liberalizmuskritika és a kultúrkritika használhatatlanságát, az etnokulturális téma és nyelvezet félrevezető voltát, a reálpolitikus és a prófétai szerepek torzító és félrevezető voltát mutatták ki, és – mindenekelőtt – a Trianon-diskurzus és az alkat-diskurzus felbontását jelentették.20

VIII.

Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című esszéje (és A magyarságtudomány problémája) az alkat-diskurzus lezárása volt. Maga a cím megtévesztő, ugyanis az Eltorzult magyar alkat annak a beszédmódnak a kifejezése volt és azt az asszociációt keltette, hogy az ép, egészséges magyar alkat idegen hatások következményeként eltorzult. Bibó eszszéje viszont nem erről szólt. Éppen azt a gondolkodásmódot vetette el, amelynek része az idegen hatás – ép, érintetlen alkat magyarázó sémája, s így átértelmezte a kifejezést.21 Ennek eredményeként pedig túljutott Szekfű Gyula és Németh László történelmi elbeszélésén, nemzetfogalmán és identitásprogramján.

Az esszé kontextusát egyrészt a két világháború közötti alkat-diskurzus, másrészt a második világháború alatt kezdődött – az 1849 és az 1919 utáni Forradalom után-röpiratirodalmakkal folytonos vonásokat mutató – Valahol utat vesztettünk-irodalom alkotta.22

Bibó István nemzetfogalma alapvetően különbözött Szekfű Gyuláétól.23 Ő nemzeten nem az integer történelmi Magyarországot, annak államát és politizáló osztályait értette, és nem is annak paternalista továbbfejlesztését. De nem is valami egyszer volt vagy megteremtendő normatív nemzeti kultúrát, szekularizált valláspótlékot, közösségi lényeget, mint Németh László. Bibó István szerint a nemzet politikai intenciójú közösség, tagjainak közös vállalkozása, amely konkrét feladatmegoldásokra irányul és az egyes egyének és az egész közösség méltóságteljességét alapozza meg.24 Az ő közönségét részben a „keresztény középosztály”, részben a népi értelmiség, részben a Soá túlélői, egy megteremtendő új demokratikus értelmiségi közvélemény tagjai alkották volna, ha a kiépülő diktatúra nem nyomja el a – totális rendszer new speakjével nem azonos – vélemények kifejtésének minden lehetőségét.

Mindhármuk Európa-képe ambivalens volt, és mindhárman az európai értékrendszer regenerálásának a lehetőségét keresték, s (ha különböző mértékben és értelemben is, de) valamennyiük felfogásában volt valami látens Amerika-ellenesség. Az, amely az európai kisebbségi érzet és megalománia beszűrődése volt. Kánonjukat pedig az „európai mintakövetés” és a „nemzeti öncélúság” megkettőzése, szembeállítása, összekapcsolása, illetve átértelmezése alkotta.25 Azok a fogalmak, amelyek Szekfű Gyula és Németh László esetében az etnokulturális liberalizmus- és kultúrkritika jegyében szemben álltak és különböztek a korábbi – a jogkiterjesztő asszimiláción alapuló – liberális nacionalista politikai nemzetfogalomtól.26 Bibó István kísérlete pedig – három 1948-as esszéjében – az etnokulturális beszédmód elvetését, az alkat-diskurzus lezárását, a „haza” és „haladás”, hagyomány és modernitás, identitás és haladás egymásra vonatkoztatásának és szintéziskísérletének újabb változatát foglalta magában. Ott és akkor, amikor – hamarosan – a totális rendszer new speakjének uniszónója minden más hangot elnyomott.27

A magyar politikai skizofrénia – a reálpolitikus, a próféta és a szelíd lényeglátó feloldási kísérletei után – ma is feloldásra vár. Feltehetően nem egyszeri nagy nekiveselkedéssel, hanem sok-sok célirányos erőfeszítéssel. Mindenekelőtt az egyéni és kollektív traumák feldolgozásával, pozitív magatartásminták és közösségi értékelési módok meghonosításával, a „grandi ambiziosi”, a nagy étvágyú hatalmasok oligarchikus világának és a populizmus csábításának visszaszorításával, az egyéni boldogulás és a köz java közötti kölcsönhatás napi pozitív megtapasztalásával.28 Azzal, hogy mindenkinek lehetősége legyen folyamatosan és magától értetődően megélni saját – az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való elidegeníthetetlen emberi jogát – emberi méltóságát.29

Dénes István Zoltán

(Beszélő)