Szabó Dezső vezércikkei a Virradat-ban: A színház

A magyarság kulturális megnyilatkozásának legszebb korszaka kétségtelenül a tizenkilencedik század első fele. Valóságos erőfürdő szétzüllő magyarságunkból, s az idegenné lopott Budapestről visszamerülni ebbe a vigasztaló ötven-hatvan évbe. A magyar szellem minden téren építésbe kezd, és tele van a jövő örömével. Ez az építés sokkal lassabb volt, mint az a veszett iramú potemkinezés, melyet az utolsó évtizedek alatt a zsidóság ráhazudott Magyarország arcára. De minden mozzanatában becsületes volt, de minden mozdulatát a magyarság felébredt öntudata határozta meg. És egyszerű magyar emberek lassú, becsületes munkájával tudtunk minden téren olyat alkotni, mellyel szégyen nélkül részt vehettünk a nemzetek versenyében. Tudományos életünk, különösen a történelmi, nyelvi és matematikai kutatások terén egyetemes értékű embereket adott. Népköltészetünk feltárt kincsei a magyar psziché páratlan gazdagságát mutatták meg. Lírai termésünkre Európa bármelyik irodalma büszke lehetne. Becsületes és gondos kritikai élet indul meg, mely a magyarságnak építő erőket és az építő erők számára közízlést igyekszik nevelni. Ha átlapozzuk az akkori folyóiratokat, a Vörösmarty, Bajza, Toldy szerkesztésében megjelenő Athenaeumot és Szépirodalmi Figyelmeztetőt vagy a későbbi Honderűt és különösen az Életképeket, látjuk, hogy milyen mindenre figyelmes, minden ízében magyar és becsületes kultúrmunka volt ezeknek a magyaroknak a szellemi élete.
És megmozdult a drámairodalom is. Az író azzal a lélekkel írta darabjait, mint amilyennel az igazi pap írja prédikációját. Tragédiának, vígjátéknak, operának ebben az időben egy célja volt: kifejezésre juttatni a magyar lélek rejtett erőit, s ezáltal magyar jövőt termő magyar lelket nevelni. A színház pedig templom volt, és papok voltak a színészek. A színészben, a színésznőben, az utolsó kóristában a minden vallás fölötti vallás, a nagy egység: a magyarság vallásának hittérítő lángja lobogott. És ellenséges elfogultságok, irtózatos nélkülözések, s a meg nem értés lelki kínjai közepette tudtak lenni igazi művészek és szent hittel építő magyarok.
A végzetes ezernyolcszázhatvanhét beleköpött ebbe a természetes, szerves fejlődésbe. A zsilipjétől megszabadult zsidó becsorogta a magyar kultúra minden mezejét. A hódító faj harci módja, hogy a szervesen asszimiláló fejlődésből Bábelt teremtsen, itt is megvalósult. A magyar kultúra harmonikus műhelyéből egyszerre egy amerikai nagyváros dőzsölő lebuja lett, melynek vigécei és részegei minden náció minden sípján rikoltottak mindenféle kultúrát. A drámai művészetből, mely hivatva volt kifejezni a magyar lélek mélységeit, a zsidó ideológia hódító eszköze lett. A színházból, melynek feladata volt a világszellem igazi értékeit hozni át a magyar szellembe, zsidó üzlet lett, ahol minden kapható. A színházat, a magyarság templomát, a régi papok helyét elárasztó idegen fél és egész stricik, idegen fél, háromnegyed és egész örömleányok teszik valamivel szalonképesebbé, de rombolóbban aljasabbá, mint a lupanári (bordélyházi) Budapest színpadai egy roppant Tiszaeszlárt adnak össze, melyben egy egyetemes rituális gyilkosság folyik a magyar lélek ellen. A vidéki színtársulatok általában ambuláns bordélyok, melyekben magyar nyelvet, magyar egészséget, magyar ízlést, magyar lelket ölnek és magyar pénzt rabolnak. A magyar színpad ma a szíriai pusztítás egyik laboratóriuma.
A hibás itt is csak félig a zsidó. A zsidó elvégre itt is csak folytatja a maga hódítását, s őrültség egy idegen fajtól várni azt, hogy nekünk építsen és nekünk éljen. Ilyen veszekedett öngyilkosságra csak a "lovagias" magyar kapható. A hiba ott van, hogy szellemi téren a vezetés és a hivatalos hatalom rendesen tehetségtelen, s legtöbbször idegen fajokból nyakunkba szakadt stréberek kezébe kerül. Mivel szellemileg teljesen meddők, képtelenek a művészet nagy szempontjait érvényesíteni, mert a magyar ághoz a jó koszton kívül semmi természeti kötelék nem fűzi őket, a magyarság jövője nem adhat egységet és irányt törekvéseinek. Ráadásul, mert titkon érzik, hogy képtelenségükkel bitorolják az elfoglalt helyet, gyanakodnak a tehetségre, veszélyesnek tartják, a tehetségtelenek védő szolidaritását teremtik meg maguk körül, s összefognak, ha kell, ördöggel és zsidóval, csakhogy a maguk kis zsíros Przemisljét megvédjék. Mert nem lehet eléggé hangsúlyozni: Szellemi vezető helyen tehetségtelen ember nem lehet becsületes.
Mély és halálos bajok vannak a magyar művészed életben. És ezek is a politikai kótyavetyére, a "pártszempontra" s más magyargyilkos gazságra vezethetők vissza. Ki kell venni a magyar művészet ügyét a változó politikai hatalom kezéből! Lehetetlen, hogy a magyar lélekbe bármely és bármilyen idegen politikai kalandor belerúghasson, csak azért, mert a politikai Montmartreon sikerült egy államtitkárságot vagy mit maguk részére kambriolálni. A magyar színház ügyét ki kell venni azok kezéből, akiknek annyi közük van a művészethez, mint amennyi köze a mai színháznak van a magyarsághoz. A magyar színházak ügye legyen egy nagy, országos bizottság kezében, melybe a színészek, írók és művészek válasszanak képviselőket, s melyben a politikai hatalomnak csak ellenőrző szerepe legyen. Ez a bizottság határozzon afelett, hogy melyik színház milyen kézre kerüljön, ennek legyen köteles bemutatni minden igazgató a maga programját, ez ellenőrizhesse a színházak működését, s ez vehessen el bármely színházat olyan színigazgatótól, aki akár a művészet, akár a magyarság szempontjából nem méltó arra. Ennek nyújtsák be a szerzők darabjaikat, s ez határozzon afelől, hogy valamely darab színpadra kerülhet-e, és melyik színpadon lásson napvilágot először. És ez felügyeljen az új művészi nemzedék nevelésére.
Mert mindenekelőtt gyökeresen reformálni kell a színészképzést. Itt különösen két dologra kell vigyázni. Hogy a magyar művészet munkásait ne idegen üzleti fajok söpredékéből toborozzuk, s hogy a színészet ne csak egy kényelmes lehetőség legyen a szalonprostitúcióra. A numerus clausus elvét a legszigorúbban meg kell valósítani a színiiskolákban és csak állami színiiskolák legyenek. Az országban lévő összes iskolák vezetői, esetleg más tényezők is hívják fel évente az orsz. bizottság figyelmét azokra a fiatal magyar tehetségekre, akiknek felvétele a színiiskolákba kívánatos volna. Az iskolák programját úgy kell átdolgozni, hogy minél nagyobb általános kultúrát adjon, s a magyar lélek minél teljesebb felszívását tegye lehetővé.
Van azután a színház problémájának egy fájdalmasan szomorú része. Azért fájdalmasan szomorú, mert itt máról holnapra lehetne segíteni a dolgon, ha a "keresztény magyar" sajtó olyan intenzitással volna keresztény és magyar minden rovatában, mint az előfizetési felhívásaiban. Mert szép és szükséges dolog szavalni a Petőfi szobor előtt a destruktív lapok ellen, de ugyanakkor konstruktív kell lenni minden téren, mert e nélkül rosszhiszemű "smonza" (szófecsérlés (jiddis)) az egész összefutás. Meg kell újból teremteni a színészeket és közönséget egyaránt nevelő színházi kritikát. Rosszhiszemű, nem becsületes és hazug kifogás erre azzal felelni, hogy nincs hely rá. Dehogy nincs hely! Napról napra annyi felesleges ostobaságot, utálatos pletykát, bolhapolitikai szenzációt és vicinális humort látunk lapjainkban, hogy azok elhagyásával bőségesen elég helyet kapna az irodalom és a művészet. Míg a zsidó művészeknek óriási propagandát csinál a hatalmas zsidó sajtó, és ostoba, negatív reklámot a "keresztény magyar" sajtó, a magyar művész magára hagyatva áll a mindenfelől ellenséges versenyben. Igaz, hogy ehhez műveltség és munka kell, de meg kell teremteni a magyar kritika nemes tradícióihoz méltó becsületes színikritikát, hogy a közönség s a színész lássa, mit akar egy darab kifejezni, s mennyiben jutott az a valami kifejezésre a színészben. Hány magyar tehetségnek bomlana szélesebbre a szárnya, ha elfogulatlan, becsületes kritika volna közvetítő az író és a színész, az író és a közönség, a közönség és a színész között. De nálunk minden igazi erőnek kétségbeesetten izolálva kell maradnia. Megtette pl. A magyar sajtó mindent arra, hogy a nagy tehetségű Sugár Károly megkapja a Nemzeti Színháznál azt a működési teret és anyagi támogatást, amit erőinek nagy ígérete megérdemel. Ha így csinálunk minden téren, ha irigység, nemtörődés és napi politika így pusztíthat a magyar élet minden mezején: száz halált fogunk halni a győztes idegennel szemben, és soha halál nem volt gyalázatosabb és jobban megérdemelt, mint a miénk.
Virradat, 1921. III. 31.