Az Irodalmi Újság egyetlen forradalom alatti száma - hasonlóan a Rendületlenülhöz - a gyorsfutású jelenre reflektál, állapotot rögzít, (közel)múltat idéz. Nem is igen volt mód másra. A Magyar Írók Szövetségének hetilapja az írószövetség, illetve a szerkesztők szemszögéből ad képet arról, ami a közéletben és az irodalomban a forradalom szűk két hetében történt. A november 2-i szám a korabeli rossz terjesztési viszonyok és a november 4-ei szovjet intervenció miatt csak kevesekhez jutott el, és a Kádár-rendszer bomlásáig tiltott irodalomnak számított.
A lapban két, évekkel korábban íródott rendszerleleplező vers is napvilágot látott. A szerzők - Illyés Gyula, illetve Kassák Lajos - az erősen korlátozott nyilvánosságú diktatúrában nem gondolhattak megjelentetésükre.
Illyés Egy mondat a zsarnokságról című költeménye az 1950-es évek elején született, és évekig a megjelenés reménye nélkül rejtekhelyen lapult. Illyés versében visszájára fordította Paul Eluard Szabadságát: a szabadság hiányáról írt. Átvette a francia költő hosszú költeményének szerkezetét: sok tagmondatból álló egyetlen mondatos művet alkotott. (A vers Somlyó György fordításában az 1950-es évek első felében vált ismertté Magyarországon. 1956. október 30-án újraközölte a Népszava, november 3-án pedig a Várpalotai Napló is.)
A sodró lendületű Egy mondat... többszólamúan jeleníti meg a politikai önkény lélekromboló, elembertelenítő hatását, a hétköznapokat, a magánéletet is kisajátító terrort. Leleplezi a hatalmat, és kétségbeesett tárgyilagossággal jeleníti meg a diktatúra körülményei között deformálódó, személyiségét feladni kényszerülő embert. A zsarnokságot „mint a víz a medret / követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? / ő néz rád a tükörből, // ő les, hiába futnál, / fogoly vagy s egyben foglár; (...) beivódik, evődik / velődig; / eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe, (...) ha eszel, őt növeszted, / gyermeked neki nemzed, // hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, /magad is zsarnokság vagy”. A nemzeti kiszolgáltatottság ennek az Illyés-versnek nem témája, s talán ezért sem vált igazán a költemény a rendszerváltozás után a függetlenség visszanyerését legfőbb értéknek tekintő 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus alkotásává. Az Egy mondat... a zsarnokság sűrített megjelenési formájaként a Rákosi-éra tükre, azé az eldurvult kommunista rendszeré, amelynek még a nyomait is el akarták tüntetni az emberek 1956-ban. Emiatt lehet mégis Illyés költeménye a forradalomra emlékezők kultusz-verse.
Kassák Lajos verse, A diktátor 1952-ben keletkezett. 1956-ban nem sok fantázia kellett ahhoz, hogy az időtlen figurává stilizált zsarnokba ki-ki belelássa Sztálint vagy Rákosit. „Alámerült örökre. Semmi kétség. (...) Zászlók erdejéből lépett elő / és ordított és toporzékolt vészesen / kivégeztette, akiknek szemük volt / kivégeztette, akiknek szájuk volt / ki akarta folyatni / egy egész nép vérét / s végül eltiportan hever / a hóban, a vizeletben vagy a tüzes romok alatt.” (A Sztálin-szobor ledöntése mintegy aktualizálta az évekkel korábban született költeményt. A szobor csúfos végéről Kunszery Gyula írt verset. (A Bálványdöntés az Új Ember katolikus hetilap 1956. november 4-i számában jelent meg. Győri (szerk.). Amennyiben külön nem jelezzük, az említett és idézett versek és gúnyiratok ebből a gyűjteményes kötetből valók.)
A november 2-i Irodalmi Újság önmagában nem a forradalom irodalmának keresztmetszete, szellemiségének tükre. Mindaz, ami az irodalomban országosan történt, eleve nem jeleníthető meg egy korlátozott terjedelmű, a szerkesztői elképzeléseknek alárendelt irodalmi orgánumban. A forradalom alatti egyetlen lapszámban az ekkori tényleges súlyuknál halványabban szerepelnek a népiek, és hiányoznak belőle a keresztény elkötelezettségű alkotók művei. Az itt közölt írószövetségi nyilatkozat radikalizmusban, konstruktivitásban elmarad a forradalmi szervezetek deklarációitól, az írószövetségi tanácskozásról készült összefoglaló pedig nem felel meg a tényeknek.
A november 2-i - a lap utcára kerülésével egyidejűleg zajló - írószövetségi taggyűlés résztvevői úgy határoztak, hogy nincs szükség a másfél hónappal korábban, az Írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlésén szabadon választott elnökség újjáalakítására és átkeresztelésére. Néhány fővel kiegészítették ugyan az elnökséget, de az országos gyakorlattal ellentétben nem hoztak létre új néven forradalmi szervet. A döntés mögöttes jelentése: az írók már október 23-a előtt megteremtették a maguk demokratikus nyilvánosságát. Megelőzték a forradalmat követő szervezeti, tartalmi átalakításokat: nem volt szükség az elnökség átnevezésére, irányvonalának megváltoztatására. Az Irodalmi Újság viszont - a taggyűlés döntésével ellentétben - az írószövetség forradalmi bizottságának megalakulásáról ad hírt. (Standeisky 1996, 71-82)
A forradalom irodalma kétfelől közelíthető meg. Egyrészt az akkor született - igen sok esetben dilettáns, hevenyészett, érzelmileg túlfűtött - alkalmi művek, másrészt az 1848-as reminiszcenciák - a száz évvel korábbi forradalomból átvett költői példák - felől. A kettőben közös a politikai, érzelmi indíttatás. 1956-ban 1848-49-hez hasonlóan a felfokozott magyarságtudat hatotta át az irodalmat.
A forradalmat üdvözlő versek legfőbb sajátossága a magyarközpontúság és a szabadságvágy.
A Trianonnal sebet kapott nemzeti önérzetre gyógyírként hatott a sikeresnek látszó forradalom: Dávid győzelme Góliát fölött, a tizenkét éve tartó szovjet függés megszűnése: „Rólunk beszélnek minden nyelven / sikong az éter és csodál: / ”Dávid harcol Góliát ellen„.” (Jobbágy Károly: A rádió mellett).
„Nacionalizmus-e az, ha valaki tönkretett, agyongyötört, megcsonkított, szegény kis magyar hazája sorsán évek óta sírva fakad? Ez a fogalom, hogy hazám, nem légből kapott koholmány” - kezdi Zokogni szeretnék című írását az 1956. október 30-i Igazságban Füst Milán.
A szabadságot, a forradalmat, a magyarságot ünneplő írásoknak se szeri se száma. „Üdv néked ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!” - írja Sinka István. (Üdv néked ifjúság! A vers először a Rendületlenülben jelent meg Vérrel és vassal címmel, majd az Igazság 1956. november 1-jei száma is közölte, és két vidéki lap is átvette.) A Légy forradalmi, nemzeti! avagy a Vigyázz hazádra! verscím számos költemény összefoglalója is lehetne. A forradalom jótékony ír lett a nemzeti kisebbrendűségi érzésre, amelyet a megelőző történelmi korszakokban elszenvedett sorozatos vereségek váltottak ki: „Hányszor átkoztam el önmagamban, / Miért is szült magyarnak jó anyám, / Ha megkötözve, tehetetlen nézem, / Hogyan haldokol vérző, szép hazám! // S az ifjúság? Mondták: nem magyar! (...) Kutyakölykök, mert egymást ölik / Egy-egy eldobott ócska konc miatt! // ...s íme, Pesten megmozdult a föld!” - írja „Emőd”.
A nemzeti emelkedettség érzéséhez a függetlenség esetleges újbóli elvesztése miatti aggodalom társult. Nagy Istók Mementóját így kezdte: „Ó népem! Te maroknyi, dicső” Dékány Károly versében ez olvasható: „Óh, szabadok mi még nem vagyunk, / csak rést ütöttünk börtönünk falán...” (A szálláson.)
A kiontott vér, a megszakadt fiatal élet '56 költőinek, íróinak gyakori ihletője. Az ifjúság a forradalom jelképe lett, de a fiatalokról szóló írások nem a reformokat, erkölcsi, politikai megtisztulást sürgető egyetemi fiatalokról szólnak, hanem a tankokkal, benzines palackkal szembeszálló ifjakról.
Az írókra talán a legnagyobb hatást a harcoló kamaszok tették. A „pesti srác”-mítoszra a legkorábbi példa a Rendületlenülben Ignácz Rózsa novelettája, az Igazat játszottak. „A suhancok forradalma, mondták. Mától kezdve a suhanc szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a nemzet becsületét” - írja Déry Tibor. (Barátaim). Hasonló a témája Bárány Tamás lírai levelének (Levél öcséinkhez) és Szász Imre Lélekzajlásának. Mindhárom írás a november 2-i Irodalmi Újságban jelent meg. Ugyanezen a napon Velvárt Richárd a Magyar Függetlenségben a „rövidnadrágos hősöket” siratta, írása megrendültségről tanúskodó lírai publicisztika. „Óh, ti tizenötévesek, kik a fegyver súlyától meg-megroggyanó térdekkel indultatok a harcba. A ti utolsó harcotokba. (...) A tudás várát kellett volna bevennetek, és ti a szabadság várát vettétek be... nekünk.”
A forradalom irodalmában nem ritkák a keresztény vallási motívumok. A harcokban elesettek mártíriuma a költőket a jézusi szenvedéstörténetére emlékeztette. A Mindenszentek ünnepe és a halottak napja is hatott az alkotókra.
Leggyakoribb talán a több jelentésben használt feltámadás-metafora. Jelképezi Magyarország „feltámadását” az elnyomás alól, de az elesettek siratásához kapcsolódik: halottak napi húsvét. „A magyar nép ma azokhoz a repedezett, régi-régi képekhez hasonlít, amelyeken a feltámadt, szomorú, de győzhetetlen Krisztus, borzalmas sebektől és alvadt vérrel borítva, kereszttel a vállán a nyitott és legyőzött sír szélén ül. Az ő áldozatára emlékeztet, amit a nép egy ködös, szétlőtt, leszegényedett, elcsúfított és megalázott nagyváros utcáin véghezvitt. Mint minden áldozat Krisztus nyomdokán, a magyaroké is egyszerre megszégyenít és fölemel, bűntudattal és ujjongással telít. Nem vagyunk rá méltók, s mégis el kell fogadni, mert így akarja az áldozathozó” - mondta 1956. november 1-jén a BBC magyar adásának mikrofonjába Cs. Szabó László. (Gyász és megdicsőülés. Medvigy-Pomogáts (szerk.) 47) „Felkelt a nép, hiába volt bitófa, / kegyetlen kínzás, börtön és halál. / Feltámadt ő, a holt - ki tíz év óta / Sírban feküdt - ma újra talpon áll” - kezdi versét Jobbágy Károly. (Felkelt a nép, Valóság, 1956. október 30.)
Zelk Zoltán, aki magát is bűnösnek tartotta a Rákosi-diktatúra kiszolgálásáért, Feltámadás című versében önmaga „feltámadását” - megtisztulását, megújulását - is reméli: „Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott / drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneim alól / és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem / már régen a tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők, / s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás.” Hasonló funkciójú a „feltámadás” Aczél Tamás Feltámadás című költeményében. (Medvigy-Pomogáts (szerk.) 99-100.)
Nádler Pálma így könyörög: „Tégy hát csodát, Isten! Áldjad, segítsd e fegyvert, / mit bátran emelt fel s tart a gyönge gyermeki kar (...) s Te, Védasszonyunk, vedd őket kék palástod alá, / mert szent ez a harc itt, s mint egykor a Keresztfán: / a rossz világ bűneit mossa le az ártatlan vér!” (Az ártatlanok forradalma.)
Fekete István megkövette a fiatalokat, akikről a forradalom előtt nem volt jó véleménye. Sorait a katolikus szellemiség hatotta át: „Ezerkilencázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság véres ostyája, s én összeteszem kezem, mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, s az egész Magyarországért imádkozni, imádkozni...” (Levél Bécsbe, Új Ember, 1956. november 4.)
A forradalom alatt született művekben gyakran előforduló szó a „vér”. „Virág hull, vér csorog, ifjak ibolya-szemei törnek (...) Ó, őszi járdák virága: vér! Ó, százszorszép idő! / Megálmodott fény! Hótiszta dal!” (Káldi János: 1956. október 23.) Buda Ferenc versében a kiontott vért, a seb pirosát a hó halotti gyolcsa takarja. Pesten esik a hó: „Aszfaltra száradt véren / megül halottfehéren / Hordja a szél a földön / Viszi a szél az égen / Pesten esik a hó / Nyílt sebre friss kötésnek / Pest talpig hófehérben.” Rend című versét így indítja: „Hazánk zúzott szívén a vér / hűlő patakban omlik, alvad. / Rőtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat.” (A „rőt” jelző a „piros” vagy „vörös” helyett találó költői megoldás.) (Medvigy-Pomogáts (szerk.) 91.)
„Vér-illatos a karácsonyfa, / - glória - / aggatva iszonyattal” - olvasható Nagy László Karácsony, fekete glória című versében.
A főváros hősiességét magasztaló versek és prózai művek is lénygében a fiatalok bátorságát, önfeláldozását dicsőítik, de kiérezhető a sorokból a „bűnös város” - Horthy Miklós nyomán nevezték így sokan 1918-1919-nek a „a hazát feladó”, „internacionalista” Budapestjét - „megtisztulása”, „magyarrá válása” fölötti büszke öröm is. Czimer József lírai glosszájának címe: Nemzeti Budapest. (Hétfői Hírlap, 1956. október 29.)
Örkény István Fohász Budapestért című rövid írása, amely a forradalom első lapjában, az Igazság november 2-i számában jelent meg, a lírai publicisztika mesterműve. „Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest! (...) Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest. Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest.”
A moralizáló publicisztikára példa Déry Tibor az Irodalmi Újság november 2-i számában megjelent írása, amelyben így ír: „Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle.” (Barátaim)
Körössényi Jánost ritka kivételként nem a belső gondok foglalkozatták, hanem a forradalom jövője szempontjából fontos nemzetközi környezet. Zrínyi Miklós a török elleni küzdelemben magára maradt nemzetre hívta fel a világ figyelmét a Ne bántsd a magyart! című röpiratával, Körössényi ugyanezt a címet adta a Magyar Világban megjelent felhívásának kérve a nagyhatalmakat, hogy tartsák tiszteletben a Nagy Imre által bejelentett semlegességi nyilatkozatot. Reménykedő sorain átsüt az aggodalom: „Az nem lehet, hogy a magyarságot, mely a kicsi Dávid szinte reménytelen, bátor küzdelmét vívja Góliát ellen, cinikus közömbösséggel nézze a világ. Ha ez megtörténhet, akkor mi romantikus illúziókban éltünk, akkor egyetlen nációban sincs már emberség, igazságszeretet, akkor elvadult az emberi faj, akkor pokolra szállhat ez a forgó földgolyó.”
Ne bántsd a magyart! a címe Bertalan Lajos írásának is, amely a Hazánk című győri lap első, november 4-i számában jelent meg, és így szól a szovjet katonákhoz: „Miért bújtok hát acélsisakba és hernyótalpak mögé, szovjet katonák? Miért szegezitek mellünknek az ágyúk és géppuskák csövét? Ne csak hirdessétek, hanem gyakoroljátok is a békés egymás mellett élés politikáját! Azt mondtátok, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Ne nyomjátok el a magyar népet! Legyetek szabadok ti is! Halljátok meg az egységbe forrott nemzet szavát: Ne bántsd a magyart!” (A vidéki lapokban megjelent írások gyűjteményi lelőhelye a továbbiakban is Izsák és mások (szerk.) 1996.)
A Szabad Somogy november 4-i számában „Petőcz” Földek, országutak vándorai címet adta a helyiek forradalmi helytállásáról, a józanságról, a tartásról, a méltóságról, a humánumról szóló publicisztikai írásának. „Eleredt a novemberi eső. Igaltól Kaposvárig az országút mellett, amerre az úttól ellátni, az egyre sűrűsödő ködben mindenütt súlyosbodnak a rögök, víztől telítődnek a barázdák. Szánt a paraszt. (...) Az országutakon egyik falutól a másikig, egész Kaposvárig száz és száz ember gyalogol. Hová? Merre? Sógorhoz, komához vagy éppen a kórházba? De sokan, s talán legtöbben a kaposvári nemzetőrséghez. Dózsa magyarjainak kései unokái, az elszegényedett falvak agyonsanyargatott emberei ők, akik már csak egyet akarnak. Ha elvész a szabadság, vesszen az élet is. Nem harácsolni akaró, pozíciót hajhászó forradalmi szónokok, hanem egyszerű magyarok, akik mindenüket, az életüket teszik fel a szabadság szent oltárára. Földek, országutak vándorai, akiknek e honban mindenki parancsolt eddig, s akiktől még a gyermekeknek való tejet is elvették. A novemberi eső áztatja a tájat. Mire a gyalogos Igalból Kaposvárra ér, az alsó is átnedvesedik.”
A publicisztikában új műfaj is született: a forradalmi rövidpróza. Ezt azok az írók művelték, akik a nemzet létkérdéseit ötvözni tudták a forradalom aktualitásaival, és mindezt szűk terjedelmi keretek között, ugyanakkor rendkívül hatásosan, nem annyira az értelemre, mint inkább az érzelmekre hatva tették. E műfaj jellegzetes példája a fentebb már idézett rövidprózák mellett Tardos Tibor Imre bácsi mellett vagyok című, Nagy Imréhez írott hűségnyilatkozata. (Szabad Ifjúság, 1956. október 30.)
A politikai publicisztikát a felfokozott nemzeti érzés, a büszke magyarságtudat patetikussá, olykor már-már dagályossá tette. Tamási Áronnál például, aki szerint a forradalom előtti társadalmi rend nem felelt meg a nemzeti hagyományok szellemének, és „idegen volt a népi tömegösztön számára is, mely a kor vajúdása között az emberi tenyészet és a nemzeti lét virágzása felé igyekszik tájékozódni.” (Tiszta beszéd. Új Magyarország, 1956. november 3.)
A forradalom alatt több lap közölt minőségi publicisztikát. Közülük az Irodalmi Újság, az Igazság, az Új Magyarország és a Magyar Szabadság emelhető ki.
Szabó Piroska
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése