Dátum: 2010. május 10. hétfõ, 16:35
Rovat: Belföldi hírek
Mi az újságíró kötelessége?Szabó Piroska, a Világlap Online publicisztikai rovatának vezetője válaszolt a MAGYARORSZÁG MA oldalain 2010. május 4-én közzétett „Levélféle Kertész Péterhez” című jegyzetünkre. Az alábbiakban idézzük a kiváló zsurnaliszta „Válasz Szemenyei-Kiss Tamásnak, az újságíró kollegákhoz intézett levelére…” című írását, melyből egyértelműen kiolvasható, hogy a kolleganő – bár túlzottan sokat nem értett meg a Nyílt levél mondandójából – válaszával a világ illetve a Világlap olvasói elé tárhatta véleményét, világnézetét a senki (senkik?) földjén vegetálva…
„Kedves Olvasóink! Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket! A mai téma: válasz egy kollegámnak – mint a cím is utal erre. Bár nem tudom prezentálni a cikkét, mert e-mail címemre küldte, és nincs kedvem lemásolni. Magam is néhány alkalommal szóltam már a szakmához, de itt nem értem, mit akar a szerző. Egyfelöl az újságírókat a demokrácia zsoldosainak nevezi, másfelöl bértollnokoknak. Itt és most, csakis a saját szellemi irányultságomról tudok számot adni. Igaz, egy korábbi cikkemben arra hívtam fel olvasóink figyelmét, hogy „nem a múltakon rágódó, hanem a múltakból tanulságot merítő férfi elszántságra van szükség”. – Ehhez azonban történeti áttekintés is szükségeltetik.
Nem vagyok semmilyen párt jól megfizetett szócsöve, mi, a Világlap munkatársai térítés nélkül dolgozunk, ki-ki a maga szellemi irányultságát követve.
Kedves Kollega Úr!
– Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van is akarata hozzá. Nagyjaink ezt az akaratot, ezt a törekvést képviselték: Ők a példaképek!
Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.
Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek. – A magyar történelemben eddig három alkalommal támadt olyan széleskörű és jelentős társadalmi háttérrel rendelkező mozgalom, amely a fejlődéstől való elmaradottság megszüntetésére és a korral való lépéstartásra törekedett. A 19. század első felében a magyar nemesség legjobbjai vállalkoztak arra, hogy a felvilágosodás és a szabadelvűség eszméi alapján az országot a reformok útjára vezessék, és önállóságát kivívják.
A 20. század elejének haladó nemzedéke az iparosodás, polgáriasodás és városiasodás jelszavával, a nyugat-európaival párhuzamos fejlődést kívánt elindítani. Végül, a harmadik reformnemzedék a 20. század harmincas éveitől a népiség eszméjének jegyében nem kevesebbet akart, mint az addig hátrányosan megkülönböztetett társadalmi rétegeket a politikai nemzetbe beemelni, ezáltal a magyar nemzet egyenlőségén és szabadságán alapuló egységét megteremteni.
Kedves Kollegám! – Az engem hajtó szenvedélyek közt a legállandóbb és legmeghatározóbb a politika. Politika a szó legszélesebb, egy egész nép sorsát igazító értelmében. Ez személyes becsvágyamban, annak első moccanásától kezdve éppúgy ott van, mint közérdekű tetteimben és megnyilatkozásaimban. Érdeklődésem kalandozásait ez az alapérdeklődés hangolja össze. Kritikai, esszéista, szépírói munkásságom csak ennek közös nevezőjével válik egésszé. Így kerültem a két politikai erőrendszer, a jobb- és baloldal közé, a senki földjére… e porond optikáját mind a jobboldalon, mind a baloldalon beépült külön érdekek tilalma torzítja.
Azzal, hogy ezt nem tartom tiszteletben, mi több, bírálatom tárgyává teszem, óhatatlanul von maga után bizonyos ’száműzöttséget’. Mégis… itt tudom megmutatni, hogy erős lélekkel kényszerhelyzetből is lehet vívmányt teremteni… e két világrendszer közé szorulva sem elpusztulni, de meg sem adni magam, tábort verni a magam világnézetektől mentes gondolkodásának. Ezen a ’senki földjén’ van a forrásvidéke annak az el-elfúló magyar eszmélkedésnek, amelyben egy kis nép életigénye küzd a rázúdult körülmények túlereje ellen. Egy tragikus kis ország és egy katasztrófák árnyékában élő világ jelenségeinek vagyunk tanúi. Most előttünk lebeg egy boldog, demokratikus ország víziója…
Mit teszünk mi?
Verjük a mellünket, ’magyarkodunk’ rettenetesen – uszítjuk egymásra a magyart, a cigányt, a zsidót?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Olvasóink! – Tegyük fel csak egyszer a kérdést: mit tehetek a hazámért?
Magam, mint választópolgár, azt várom el az új kormánytól – annak ellenére, hogy nagyon nehéz örökséget kapott – hogy egy radikális, de alkotó reformpolitika hordozója legyen a parlamentben. (Világlap Online, 2010. május 10. – Szabó Piroska)
Amint arról a tisztelt újságírónő és weboldalunk olvasói is meggyőződhettek: a MAGYARORSZÁG MA – ellentétben a Világlap Online szerkesztőivel és magával a szerzővel – a górcső alá vett, bírálat tárgyává tett jegyzetet idézte… sőt, amint azt a szerző tapasztalhatja rendezett formában, a szerkesztési és szerzői hibákat javítva, tárja az olvasók elé.
Válaszunkban mindenekelőtt, úgy a Világlap Online szerkesztő, a cikk szerzője és az olvasók figyelmébe ajánljuk: tanulmányozzák figyelmesebben a hasábjainkon közzétett, jelenleg is olvasható, Levélféle Kertész Péterhez címmel megjelent jegyzetet…
A szerző nem általánosított, nem minden magyarországi újságírót bélyegzett bértollnoknak vagy a demokrácia zsoldosának – hanem tényekre alapozottan, tapasztalatok birtokában említett nevet, neveket, az elitista demokratikus újságírást minősítette.
Ön, tisztelt kolleganő, még bizonyára fiatal és a bírált szerző életét, szakmai tevékenységét sem ismeri kellőleg – és ezek hiányában írta meg válaszát.
Szemenyei-Kiss Tamás kollegánk is hasonló naivsággal, az emberi tisztességbe vetett hittel kezdte az életét, mint Ön. Nyilvánvalóan három éves korában (!) nem követett el olyan bűnt, hogy családjával együtt osztályidegenként a kitelepítés, az internálás társadalmilag indolt legyen – mégis, 1954-ig, majd azt követően is a „bűnös társadalmi réteg” tagjaként kezelték. 1969 és 1976 között közel nyolc évet töltött a politikai elítéltek fegyházában, mert ugyanazokat a társadalmi igazságtalanságokat kifogásolta, mint kegyed, igaz, azokban az évtizedekben a „demokratikus” társadalom nem engedélyezett akkora szabadságot a polgárainak, mint napjainkban… Akik ennek ellenére is következetesen ragaszkodtak a szólás szabadságához, az egyének szabadságjogaihoz – azokra börtön vagy száműzetés várt. Kollegánk 43 évig útlevelet sem kaphatott, 1988-ban többek között az Ön által sem ismeretlen Sólyom László jogászal készítették elő az első magyarországi népszavazást. Ha a tisztelt Világlap-munkatársak bármelyike ennél is többet tett a magyarságért, akkor mi, a MAGYARORSZÁG MA szerkesztői kérünk elnézést! Figyelmébe ajánlom: jobb- és baloldali gondolkodást csak a demokrácia viszonyai között lehet gyakorolni, a diktatúra nem ismeri (nem engedélyezi) ezeket a fogalmakat, az eszmék szabad áramlásának gyakorlatát.
A jegyzetünkben megszólított Kertész Péter író-újságírónak szerzőnk éppen azt lobbantja szemére, hogy Ő idejében figyelmeztette kortársait, a New York Kávéházban vele beszélgető írót is arra, hogy a szélsőjobboldali eszmék követőinek a tömege egyre nő (már az 1997-es beszélgetésük alkalmával is alulbecsült volt!) és ezek az egyre radikálisabb követelésekkel fellépő tömegek nem állnak meg a Kossuth Lajos téren…
A jegyzetünkben megszólított újságíró, aki napjainkban, a Harmadik Köztársaság huszadik esztendejében a zsidósága miatt félti a demokráciát, 1990 előtt némán belesímúlt az önkényuralom biztosította kompromisszumokba – akkor, azokban az évtizedekben, mikor a zsidóság következetes vállalása is kockázatokkal járt, börtön helyett inkább a megalkuvást választotta.
Jegyzetünk azokhoz az újságírókhoz is szólt, akik évtizedeken át jól megfizetett cikkekben – gyakorlatilag a demokrácia zsoldosaiként – védelmezték a társadalmat, miközben csak a saját egzisztenciájukkal törődtek, a Népszabadság, a Népszava, a 168 Óra és a hozzájuk hasonló nyomtatott és elektrinikus orgánumok világába csak a tömegeket nem engedték bejutni… a hozzánk és az Önhöz hasonlókat zárták el a nyilvánosságtól.
Cikkében ugyan nem idézte a céltáblának kitett jegyzetünket – erre a szakmai hiányosságra ezúton is felhívjuk figyelmét! – annyit azonban a Szemenyei-cikk kapcsán figyelmébe ajánlunk, hogy az újságírónak nem csinálni kell a politikát, hanem a politikai eseményeket szükséges tükrözni úgy, hogy az újságíró közben az Olvasó, az egyszerű nép ügyvédje legyen.
Üdvözlettel:
Katona István
a MAGYARORSZÁG MA főszerkesztője
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése