Gyönyörű dokumentumot adott nekünk, fiatal és küzdő moderneknek a Petőfiről elkeresztelt társaság. Bemutatta a nemzetnek Petőfi Sándor egy eddig dugva rejtett előszavát, melyet a fiatal poéta 1847-ben a versei elé írt. Ebben az előszóban, ebben a rövid írásban több van, százszor több van a Petőfi lelkéből, mint abban az egész langyos, limonádés, parádés és etikettes kultuszban, amelyet a halott Petőfivel űznek hosszú idő óta szépirodalmi és tudományos kinézerek és tányérnyalogatók. Az iskolában és az életben, a tudományban és a költészetben csináltak egy fura maskarát, egy hazafias és eszményi madárijesztőt, egy irodalmi lovasszobrot hálócsipkével: és ezt elnevezték Petőfinek, mint olyannak, írásban, szóban, dalban és képben úgy állítják be Petőfit, mint az a közismert, az undorig híres olajnyomat, amelyen Petőfi szépen megfésülve, új blúzban, ünnepélyesen a porba írja, szép, kalligrafikus betűkkel, a vérével: Hazám! Ezt a viasz Petőfit portálják szerte a hazában, ezt a bidermájer Petőfit, egy minden művelt család asztalán helyet foglaló részletfizetéses és 50 százalékos Petőfit. Mikor az új, a tavalyinál különb, műveltebb, fiatalabb és erősebb lelkű fiatalság döngeti az idült és koravénnek született epigonok ajtaját, hogy eresszék be őket, eresszék be ebbe a fülledt, pállott mai magyar levegőbe a plein air-t, a napsütést, a koratavaszt, a lelkek forrongó tavaszát, akkor parókás, vaskalapos és házisipkás nyugalmazott egyének orruk elé tartják az ő saját külön Petőfijüket és egyéb házi faragott képeiket, és azt mondják: Mit akartok?
Nézzétek a tiszteletben megőszült múltat, a szent ecetbe mártott hagyományt, tekintsetek föl a Révai Testvérek által szállított engedményes magyar remekírókra és olvassátok el Ferenczy Zoltán összes műveit, amelyekben az erkölcsiség és szellemiség a komoly tudás és szorgalom fényében ragyog.
Ezeket hangoztatják ők, és ekkor jön Petőfi Sándor, az igazi, a fiatal, a forradalmi lélek, az örökös garaboncás és az arcába vágja az egész hullaszállító vállalatnak: Ki a templomból, galambkufárok! Én, Petőfi Sándor, világéletemben kivert ebként kószáltam paloták és viskók között, engem a ti elődeitek rúgtak, elmartak, el akartak tiporni mindenáron. Az a híres Greguss Ágost futóbolondnak nézett valamikor, akkor, mikor fiatal szívemben a Szeptember végén csodálatos melódiái kezdtek fölcsendülni! Az urak a szent hagyományok gőgjével néztek le engem, a parasztot, a mészáros fiát és az irodalmi szalonok a sáros csizmámat nézték, és nem a sugaras lelkemet. Én mindig a jövendő tárogatóját fúttam, nem úgy, mint ti, pofonvert kurucok, bécsi keringőt fütyülő brigadérosok, múltak múmiáit eladogató urak és cigánylegények. Én mindig a nagy kereső voltam, aki nem azért jöttem erre a szomorúan szép csillagra, hogy itt nyugdíj-igényeimet érvényesítsem, hanem hogy új álmokat és új ritmusokat, új tüzeket lopjak a ti taplós szívetekbe! Engedjétek hozzám a fiatalságot, engedjétek őket piros szívvel, piros harsonával küzdeni, álmodni, győzni!
Petőfi csodálatosan közvetlen hangú előszavában azt panaszolja, hogy az ő kritikusai nem akarják megérezni, elismerni az ő versei magyarságát. Azt mondják, hogy ezek nem a Kazinczy és társai stílusában és módjában írt versek, ezek nem a tizenhárompróbás régiség folytatásai. Ezek - mondjuk ki egyszerűen - szecessziós versek, mint Kisteleki Ede mondaná. Újmagyar versek. Nem az ázsiai nyereg alatt puhultak. Akárcsak azokat a vádakat hallanók, amelyeket a modern magyar lírára alkalmaznak napjaink Gregussai és Petrichevichei.
Az előszó végén olyan vallomást tesz Petőfi, amely őt mint embert, mint művészt és magyart, egyaránt méltóvá teszi az igazak és jók örök dicséretére. Azt mondja, hogy ő mint századának gyermeke, együtt érez vergődő, forrongó korával, új léleknek érzi magát és kijelenti, hogy ő mindig a haladás zászlaját fogja lengetni, ő mindig az új igazságok és szépségek szolgálatában akar maradni. Ez nem az olajnyomatos, gartenlaubés Petőfi, ez nem a díszmagyar és ferencizoltános Petőfi, ez a mi Petőfink, az igazi Petőfi, aki finom lelke húrján egyazon gyönyörűséggel játszotta a Szeptember végén mélabús szonátáját, a Falu végén magyar melódiáját és a forradalmi dalok harsány himnuszát.
Szeged és Vidéke, 1908. január 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése