Pavlov professzor kutyái

Korunk 1927 November

„Uraim”, kiáltotta Pavlov professzor s olyat csapott öklével az asztalra, hogy az egész katedra megingott bele, „uraim”, kiáltotta Pavlov professzor felindultan, mert a szovjetkormány elleni kirohanásainak egyikét néhány hallgatója tiltakozással fogadta, „uraim”, kiáltotta Pavlov professzor egy csökönyös aggastyán minden fiatalos hevével, – de előadásainak nyugodt részében is mindig uraim-at és sohasem elvtársak-at szokott mondani –, „uraim, a tudománynak joga van azt is kimondani, ami ellene szól az uralkodó államformának”. Ehhez tényleg megvan a joga a tudománynak. Amióta azonban a világon egyetemek vannak, aligha élt valaki tanszéken ezzel a joggal progreszszív értelemben, mert a reakciós kormányok jól védekeznek, amennyiben nem tesznek professzorrá olyat, aki nem ért egyet az állam alkotmányával s amennyiben attól, akiről kisül, hogy ellenség, a legkiválóbb ürügyekkel szépen megvonják a tanárkodás lehetőségét. Amikor Iván Pjotrovics Pavlov, Oroszország legnagyobb tudósa és általában a legnagyobb biológus, egy nyilvános előadásában ismételten mértéktelenül támadta a szovjetrendszert, egy népbiztos eképp válaszolt a sajtóban: „Igaz, semmit sem tehetünk Iván Pjotrovics ellen, mert mi vagyunk az egyetlen állam a világon, amely tudományos elmélet szerint jött létre s így tisztelnünk kell a tudomány minden komoly képviselőjét, még ha ellenséges érzülettel viseltetik is irántunk. Igaz, nem tehetünk semmit Iván Pjotrovics ellen, mert mi vagyunk az egyetlen állam a világon, amelynek kormánya nem arisztokratikusan veleszületett vagy katonailag kiszolgált vagy hivatalilag kiült „érdemekkel” bíró emberek kezében, hanem a tudomány és a munka képviselőinek birtokában van és ennélfogva tisztelnünk kell Ivan Pjotrovicsban a tudomány és munka érdemes képviselőjét. Mindazonáltal ócska és méltatlan trükk volna, ha tehetetlenségünket abban engednénk kicsúcsosodni, hogy kutatásainak eredményét egyszerűen legendássá ferdítjük és ránk nézve kedvezőnek minősítjük, még ha nem volna is az. Annak azonban, aki csak egy kicsit is konyít a reflexológiához, mégis azt kell mondania, hogy a materialista történelem-felfogás, a marxizmus mellett sohasem létezett még egyértelműbb, kísérletileg pontosabb bizonyság-tétel, mint Iván Pjotrovics Pavlov élete munkája. Ez a nagy tudós politikai gyermek, aki nem látja, hogy mindaz, amit alkot, víz a mi malmunkra”.

De uraim, ütök most már én az asztalra, távozzunk a politika területéről s menjünk be Pavlov professzor laboratóriumába. Ez már nem az akadémia házában van, ahol annak idején, mikor a tanár úr barátai voltak uralmon, hat sötét szobácskából állott, hanem a Vasziljevszkij Osztrov egy óriási épületében tizennyolc munka-, laboratóriumi és operációs helyiséggel és Németországból hozatott új műszerekkel; kitűnően el vannak helyezve az összes munkatársak, nem is szólva a kutyáról, amely ötven példányban van képviselve s amelynek számára az udvarban külön házat tartanak fenn kiszolgáló-személyzettel. Az intézet csupán arra szolgál, hogy a nagyagyat, különösképpen pedig a nagyagy kérgét fiziológice kutassa, a központi idegrendszer legfelsőbb részét, amelytől összes lelki jelenségeink függenek. Egészen 1900-ig az emésztő-csatorna fiziológiájával foglalkozott Pavlov professzor, míg az új évszázad kezdetétől a feltételes reflexek vizsgálatának szentelte magát, egy új metódusnak, amely az orvos- és természettudomány sok ágában s túl ezeken a megismerés tudományában valóságos forradalmat idézett elő. Ennek a módszernek a révén a pszihiátria, pszihológia, pedagógia szilárd alapokat nyertek és megszűntek tisztán határtudományok lenni. A reflexológiából ki van kapcsolva minden szubjektivitás és csakis az objektív megállapítások érvényesek. Pavlov már az emésztő-csatornán való munkálatai közben eljutott az úgynevezett pszihikum mérhetőségéhez, talán azáltal, hogy megtalálta a praktikus igazolását az „összefut a nyál a szájában” kifejezésnek (ugyanúgy, amint Freud Zsigmondot a „nem jön a nyelvére a neve” frázis tudattalanul az elhibázások, elszólások rendszeréhez vezette). Pavlov mindenesetre látta, hogy a nyál, ami egy étel vártában (csak étvágy, nem éhség esetén) a szájban összefut, minőségileg különböző, hasonlóan ahhoz, ahogyan félelmi vagy erotikai izgalmaknál az ismert fiziológiai hatások adódnak elő. Ettől a megállapítástól már csak egy lépés kellett a képzelet erejének az általa előidézett fiziológiai változások mérése által való kifejezéséhez.

Megkülönböztetésképpen a veleszületett reflexektől, mint például egy ütés alkalmával az összehúzódás, fizikai kimerültség esetén az ásítás vagy egy sérülésnél a feljajdulás, a gondolatilag kiváltódott hatásokat Pavlov feltételes reflexeknek nevezte el. Ezek nincsenek meg születésünknél, tapasztalataink összegeződését képezik és a nagyagykéreg részvételével eszközlődnek, amely Pavlov szerint nem valami titokzatos lélek hordozója, hanem a különböző reflekszek szerve: a táplálkozási, nemi és védekezési reflexeké. Innen van, hogy szerinte az emberi cselekvés kauzalitás-láncolatába nem kapcsolódnak tudatbeli folyamatok, hanem legfeljebb csak, mint kísérő jelenségek haladnak a teljesen a fiziológiaiban lefolyó processzusok mellett. Valóban nehezen gondolható el valami anti-idealisztikusabb, valami anti-individualisztikusabb, valami materialisztikusabb, mint a fanatikusan antimaterialista Pavlov tanai.

A tapasztalatból származó hatások mérésére Pavlov gerjesztő-készülékeket konstruált s ezekkel kutyákon az úgynevezett krónikus kísérleteket végzi. Ezek a kutyák már 12–15 esztendeje állanak szolgálatában, mind házőrző kutyák, véletlen fattyúi mindenféle fajoknak, – mert minél kevésbé bonyolult egy lény, annál könnyebben mérhetők a differenciálódásai. E kuvaszok mindenikének bal füle alatt fisztula van bevágva úgy, hogy a bal fülnyálkamirigy váladéklefolyása kifelé történik. A kutyák egy higiénikusan épített, jól szellőztetett ól negyvennyolc tágas fülkéjében laknak, egyrészt mert ez kijár az intézet régi munkatársainak, másrészt pedig, mert ezeknek a kutyáknak az élete nagy fontossággal bír a reflexológiára nézve; tapasztalataik felépítménye ugyanis pragmatikus pontossággal fel van jegyezve.

Amikor kezdetét veszi a munkaidő, az udvaron és lépcsőházon át a laboratóriumba vezetik őket s ott megkötik egy helyiségben, ahol aztán türelmetlenül várnak a kísérletek megkezdésére; egyszer-egyszer hozzájuk megy egy alkalmazott és azt kérdi Vodkától: „Hogy nevet az ember?”, mire Vodka vigyorgásra húzza el a száját. Amint azonban az operációs termekben rendbe hozták a műtőasztalokat, megtöltötték az etető-tálakat, előkészítették a skálákat és íróeszközöket, eleresztik a kutyákat s ezek elrohannak, mindegyik a maga termébe, mindegyik felugrik a műtőasztalra, bedugja fejét, sőt törzsét is a hevederbe, amely tartani fogja és mohón várja, hogy feszesre kössék, pofája fisztulájába egy kis üvegballont dugjanak és azt hermetice beerősítsék, végül pedig az ajtót bezárják. Hogy ugyanis sem a megfigyelő, sem a megfigyelt figyelme el ne terelődhessék, a fiziológus egy zaj-áthatolhatlan helyiség előtt dolgozik, amelyben a kutya van. Most egy Erda nevű nősténykutya van a teremnek ebben a zárkájában. Kívül a kísérletező előtt egy vízszintes csövecske áll pirosas folyadékkal, kezében gumilabdákat tart, melyekkel a villamos kronométer-csengőt és az etető-tálat hozza mozgásba.

Egy nyíláson át figyeli Erdát, amely nyugodtan áll a műtőasztalon. Megberregteti a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, tizenötször és a vörös vízoszlop gyorsan megindul a skála mentén, Erda tudja: a csengő-berregés a közelgő evés jele, nyálat választ ki a fisztulán át a kis üveg-golyóba, abból egy tömlőbe, amelyből a kiszorított levegő nyomást gyakorol a folyadékra. Erre hirtelen egy kásával teli tányér siklik a kutya szájához és Erda mohón ráveti magát; ez feltétlen reflex amely semmit sem mond nekünk. Ezután az etető-edény gépiesen eltávolítódik és Erda új jelzéseket kap; ismét összefut a nyál a szájában, az óraszerkezet ismét tizenötször berreg, de a kutyus nem kap semmit. Szünet. Erda nem olyan ostoba, hogy bedőljön, már tudja, hogy ez csak vaklárma és esze-ágában sincs, hogy nyálka-kiválasztással reagáljon rá. Alig kapcsolják be azonban a tizenhatos jelzést, Erda megint étvágyat kap és a pirosas vízoszlop annál magasabb, minél inkább közeledik a tizenötödik jelzés, amely az etető-tálat fogja hozni; a kutyák egészen élesen megkülönböztetik a zajokat, nyolcadhangokat differenciálnak, abszolút a hallásuk, ami embereknél csak nagyon ritkán található. Ugyanígy működik szagló- és tapintóérzékük, a fizikális részleteket sokkal pontosabban élik át, mint az emberek, de képtelenek a szintézisre, csak egyes benyomásokat és nem benyomás-komplexumokat fognak fel, amint ezt kísérletileg kimutatták olyan módon, hogy szín- és hangingerekkel egyidejűleg fényingereket is bekapcsoltak anélkül, hogy a kutyák észrevettek volna bizonyos különbségeket. Minél erősebb az inger, annál erősebb a refleksz is – úgy az állatnál, mint az embernél. Csak az abnormális típusoknál: idegbajosoknál, kasztráltaknál, betegeknél fordított a hatás, ezeknél egy parányi inger nagyobb izgalmakat idézhet elő, mint a tényleges fájdalom. Ha embereken végeznék ugyanezeket a kísérleteket, meg lehetne állapítani, hogy minden szó egy más méretű reflexben nyilvánul meg. Emberekkel azonban nem kísérleteznek s éppoly kevéssé kísérleteznek nemi reflexekkel. A védekezési reflexek kipróbálása céljából a kutya a jelzéseknek egy bizonyos sorozata után elektromos ütést kap, borzalmasan üvölt, ki akarja tépni magát kötelékeiből és eszeveszetten rugdalózik. A jelzéseknek egy ugyanolyan sorozata után jön a másik ütés, a hatás ugyanaz. Harmadszor adják a jelzéseknek ugyanazt a sorozatát, újból vonít a kutya a fájdalomtól, megint ki akarja tépni magát és ismét rúg-kapálódzik, – noha az ütés ez alkalommal nem következett be. Ez a képzelődés hatalma, amely ilyeténképpen pontosan kiszámítható. Az ötven közül néhánynak az emésztő-csatornájába vágták a fisztulát, a kísérlet kezdetén egy csövecskét tesznek bele és ilyen módon mérhetik az emésztési folyamat zavarait s vizsgálhatják a neurózisok keletkezésének egyik fajtáját. Krónikus kísérleteket halakon is végeznek, amelyeknek a reagálását a fiziológus úgy figyeli meg, hogy többek közt csengetéssel hívja őket az etetéshez, amit egyébként a kínaiak már sok évszázaddal ezelőtt megtettek.

Pavlov professzor kutyáinak, az állandóknak, jól megy a dolguk. A fisztula nem fájdalmas, a kísérlet kellemes mert ételt hoz, tudjuk, hogy a kutya maga rohan a műtőterembe és áll be a hevederbe, sőt a Vodka kutyát nevetni is láttuk. Vannak azonban mások is, idegen udvarokról hozott kutyák, amelyeken nem krónikus hanem éles kísérleteket, viviszekciót végeznek. Egy operációs asztalon, amely – ugyan mit használ ez a szegény kutyának? – a higiénia és antiszepszis minden finesszével van előkészítve, megfelelő narkózis után eltávolítják az állat heréjét vagy petefészkét vagy a belső szekréció más szerveit vagy bizonyos agy-részeket s ezután tanulmányozzák, milyen amputációk után nem reagál optikai vagy akusztikai jelenségekre s megfigyelik izgalmait éhség és szomjúság alkalmával. Habár ezek a tudományos kísérletek sokban hasonlítanak azokhoz a nem´ tudományos kísérletekhez, amelyeket öröktől fogva végeznek embereken és egész népeken, nemcsak háremőrökön, kórista gyereken és kardnyelőkön, nemcsak piramisépítőkön, gályarabokon és hadfiakon s habár az egyes állatokon végzett éles operációk hatásai nagyon hasonlítanak az egész néprétegeken végzettekhez, Pavlov professzor kizár minden ilyen analógiát, nem akarja, hogy ezekben a dolgokban az állatról az emberiségre következtessenek, – nekünk is zárnunk kell hát sorainkat....

(Fordította Krizsán Sándor.)

* Egon Erwin Kisch „Der rasende Reporter in Russland” címen most megjelent új könyvének egy fejezete az alábbi cikk.

E. E. Kisch ma nemcsak Németország, hanem egész Európa legkitűnőbb „száguldó riportere”, aki túlszárnyalja a francia Jules Sauervein-t is. Gazdag felkészültségű, bámulatos megfigyelő-tehetségű ujságíró, akinek minden írása igazi gyöngye az értékes, irodalmi színvonalú riportázsnak. Ez a könyve is szenzációt kelt Németországban, noha a szovjetek tízesztendős országáról egész könyvtárnyi literatura jelent már meg, főleg az utóbbi években.