Születésének 100. évfordulója alkalmából Csizmadia Ervin politológust, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatóját kérdeztük:
Bibó Istvánt a 20. század egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb hazai politikai gondolkodójaként tartjuk nyilván. 1989-90-ben szinte mindenki hivatkozott rá, az utóbbi években viszont mintha senki sem említené.
Rettenetesen fájlalom, ami Bibóval történt, hogy az elmúlt húsz évben „egyidézetes” szerző lett.
Egyidézetes? Mire gondol?
Arra, hogy Bibótól van egy „megszentelt” mondatunk, amit mindenki ismer: „Demokratának lenni annyi, mint nem félni”. Hihetetlenül elkoptattuk ezt a mondatot, ami ráadásul az eredetiben nem is így hangzik, hanem így: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. A „mindenekelőtt” szónak megvan a maga jelentősége. A nagyobb probléma, hogy az elmúlt húsz évben szinte soha nem íródott le az idézet folytatása, ami azért baj, mert ebből a részből érthető meg igazán a Bibó-i szemléletmód lényege. A „demokratának lenni annyi, mint nem félni” szlogent bárki mondhatta volna, ahhoz nem kell Bibó. Viszont amihez ő kell, azt már nem mondjuk. Nem terhelem az olvasót az egész idézettel, csak a lényeget mondom a Kelet-európai kisállamok nyomorúsága című munkájából: a legkeményebb jelenségektől, történésektől sem szabad félni, mert ha nem nézünk szembe velük, a saját félelmeink fogják vezetni a lépéseinket.
(Bibó István mellszobra a Széchenyi rakparton. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)
Mondana példát arra, mivel nem nézünk szembe?
Bibó beszél például arról, hogy – egyebek között - a forradalomtól sem szabad félni. A mai Magyarországon az a szó, hogy „forradalom” rendkívüli mértékben félelmet kelt, holott nem kellene, hogy így legyen. Nyilván azért lett ez így, amilyen módon és amilyen retorikával a Fidesz hatalomra került 2010-ben. A „fülkeforradalom” ugyanis történelmi képzetekkel társítódik és egyesekben az a rémület fogalmazódik meg, hogy itt valaki netán, egyszer az utcán lőni fog. Azaz: a forradalom szóval kapcsolatban csak barátságtalan érzelmeink vannak.
Holott éppen Bibó tesz különbséget különféle forradalmak között, amelyek közül csak az egyik a „klasszikus” nagy történelmi forradalom, mint mondjuk a francia, ahol embertömegek mozogtak az utcán és történtek nagyon csúf dolgok is. De beszél még „megegyezéses” és „tárgyalásos” forradalomról is, amelyeknek már nincs köze az előbbi típushoz. A magyar 89-90-es átmenet is – épp Bibó szellemében – tárgyalásos forradalom volt, noha nem megegyezéses.
Nem játék ez a szavakkal?
Szerintem egyáltalán nem. Ha tárgyalás volt, de megegyezés nem, abból egészen más húsz év következik, mint ha megegyezés lett volna. Két nagyon különböző forgatókönyv tehát. Bibó évfordulóján legalább meggondolnunk érdemes.
Barátkozzunk meg a forradalom szóval?
A nyelv gazdag, a forradalom szó jelentését pedig értelmetlen kisajátítani a fegyveres harcra. Thomas Kuhn híres tudománytörténész például az 1960-as években írt egy roppant izgalmas könyvet, aminek az volt a címe, hogy A tudományos forradalmak szerkezete. Ebben a legnagyobb lelki nyugalommal állítja fel azt a törvényt, hogy a tudományban bizonyos idő eltelte után nem lehet tartani a régi tételeket és módszereket, így a „normál” periódusok után jönnek „forradalmi” periódusok, amikor a régi tudomány alapelveit alapjaiban megkérdőjelezik.
A politikára azonban ezt talán nem lehet átvinni. A politikában a régi dolgok totális megtagadása rendszerváltáshoz vezet. A demokrácia viszont kormányváltásokra épül, nem?
Természetesen nem azt mondom, hogy a demokratikus politikában jó, ha a régit mindig „forradalmi” módon akarjuk felülírni. A mostani kormánnyal szemben azért jelent meg annyi indulat, mert „forradalmi” módon kezdett hozzá az elmúlt húsz év szinte minden lényeges alkotásának felszámolásához. Nyilvánvaló, hogy ezt azok, akik részesei voltak ennek az időszaknak, nem fogadják el, hiszen egész eddigi legitimitásuk és önazonosságuk forog kockán.
Visszatérve Bibó Istvánra: miért nem tud az ő személye sem táborokon átívelő közös ponttá válni? A rendszerváltás idején még az volt.
A már említett egy mondatot imamalomszerűen ismételgeti bal- és jobboldali, liberális, konzervatív, keresztény és szocialista. Ebben tehát egyetértés van. Bibó egyébként azért válhatott ikonná a rendszerváltás idején, mert ez az egy mondat szinte aforisztikus rövidséggel fejezte ki azt, hogy már nem diktatúra, hanem demokrácia az, amiben élünk. Ez egy elégedett felkiáltás volt! Akkor az ebben való egyetértés bőven elég volt a rendszerváltó politikai szereplőinek. Ráadásul a már szintén hivatkozott „tárgyalásos” forradalom tökéletesen harmonizált a helyzet adta lehetőségekkel: a puha diktatúrából senki nem klasszikus forradalommal akart átnőni a demokráciába. Mára azonban ez már édeskevés. Ma már látjuk, hogy Bibó „középutas” gondolkodó; egyik irányzat mellett sem tette le kizárólagosan a garast, és éppen ez az oka mai háttérbe szorulásának. Ugyanakkor a mostani évforduló rengeteg lehetőséget tartogat számunkra.
Mennyiben?
Bibó életművét lassan nem bizonyos „sztármondatok” interpretálásán keresztül kell megítélnünk, hanem mint egy rendkívül lényeges elemét a magyar gondolkodástörténeti hagyománynak. Én politológusként úgy látom: Bibó olyan fajta politikai irodalmat művelt, ami kapcsolatba hozható a magyar társadalom egyik leghúsbavágóbb problémájával, a versenyképesség alacsony szintjével. Egy összehasonlításon keresztül világítanám meg, mire gondolok. Ha például amerikai szociológusok, történészek munkáit olvassuk, meglepődve látjuk, az amerikai politikai múltat vizsgálva mennyire érdekli őket a demokrácia és a növekedés, a demokrácia és a versenyképesség, a demokrácia és együttműködés problémája. Már a múltban is azt keresik, hogy mi tette ezt az országot növekedésre, versenyre és kooperációra alkalmassá.
(MTI Fotó)
Nagyon hasonló a helyzet a fejlett európai demokráciák esetében is; a múlt valójában „visszahosszabbított” jelen. Ezzel szemben, ha magyar szerzőket nézünk – s közéjük tartozik Bibó is – ők azt magyarázzák el nekünk, miért nem volt verseny- és kooperációképes a magyar társadalom már a régebbi időkben sem. Bibó a talán legnagyobbika azoknak a szerzőknek, akik nagyon erőteljesen figyelmeztetnek arra, hogy mik azok az állandó, visszatérő mentális, magatartásbéli és kooperációs problémák, amely miatt Magyarországon mindig csak egyfajta korlátozott modernizáció érvényesülhetett. Ha egyáltalán.
Bibó mégis csak a 20. század közepén alkotta fő műveit, nagyon más társadalmi, politikai és gazdasági körülmények között. Ma a globalizáció korát éljük, ráadásul hatalmas nemzetközi válság kellős közepén vagyunk. A mai helyzet megoldása egészen más perspektívát kíván, nem?
De hát nem is útmutatást akarunk belőle kiolvasni! Bibóra nem azért van szükségünk, mert rávezet bennünket a mai teendőinkre. Ha megnézzük Amerikát, ott nap, mint nap mérlegre teszik James Madison, George Washington, Abraham Lincoln és más alapító atyák nézeteit. Ez látszólag a szellem embereinek belügye, valójában azonban felbecsülhetetlen jelentősége van, mert a régieket folyamatosan elevenen az emlékezetben tartják. Ez pedig a demokratikus közszellemet elevenen tartja.
Szerintem Bibó István gondolatvilágát nagyon gazdagon és sokrétűen kellene mindennapos szellemi diskurzusok tárgyává tenni. Nem azért, mert ő birtokában volt a bölcsek kövének, hanem egyszerűen azért, mert ez így helyes és így kívánatos, s mert az ilyen dolgoktól érezhetjük azt, hogy demokratikus közösségben élünk. Ehhez képest mit látunk? Nagyon szegényes az az eszmecsere, ami a múltat a jelennel köti össze, így aztán néha tényleg el is hisszük, hogy minden szimplán csak a makrogazdaságról szól. Holott nem. A demokrácia attól az, ami, hogy van kötőereje, van benne szellem, érzékenység, amely a benne élőket összeköti. Bibó alapján nem érhetjük be kevesebbel, mint hogy ezt az összekötő erőt keressük.
Bibó Istvánról
Bibó a múlt század egyik legjelentősebb magyar politikai gondolkodója. Sírfeliratának ő maga ezt javasolta: Élt három évet, 1945-től 1948-ig.
1911. augusztus 7-én született Budapesten. 1933-ban államtudományi, egy évvel később jogtudományi diplomát szerzett, majd Bécsben és Genfben tanult. 1938-ban az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője lett, 1940-ben egyetemi magántanárrá nevezték ki. 1937-től vett részt a Márciusi Front tevékenységében. 1944-ben menleveleket állított ki katonaszökevényeknek és zsidóknak, ezért letartóztatták, a nyilas hatalomátvétel után bujkálnia kellett. 1945-től a belügyminisztériumban dolgozott, 1946-ban akadémikus és a szegedi egyetem tanára lett. 1950-ben elbocsátották, ezután a budapesti egyetem könyvtárosa volt. 1956-ban részt vett a Nemzeti Parasztpárt (akkori nevén Petőfi Párt) újjászervezésében, november 3-án államminiszterként bekerült Nagy Imre kormányába. A másnapi szovjet invázió után is a parlamentben maradt, itt írta tervezetét „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására”, amelyet személyesen juttatott el az ENSZ-hez címzett levél formájában több nagykövetséghez. 1957 tavaszán letartóztatták, egy év múlva életfogytiglani börtönre ítélték. Az 1963-as amnesztiával szabadult, 1971-es nyugdíjazásáig a KSH könyvtárosa volt. 1979. május 10-én halt meg Budapesten, temetése az ellenzék különböző áramlatainak első nyílt fellépése volt.
Bibó István jogbölcselettel, nemzetközi joggal foglalkozott, de érdeklődött a közigazgatás, az államelmélet, a politikatörténet iránt is. legjelentősebb munkái 1945 és 1948 között születtek, ezekben főként a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásait vizsgálta. Az 1945-ös A magyar demokrácia válsága című írásában még bízott benne, hogy létrejöhet „az angolszász és a szovjet demokrácia szintézise”. Az 1946-os A kelet-európai kisállamok nyomorúsága a hasonló sorsú térségbeli államokkal összevetve vizsgálta a magyar fejlődés ellentmondásait, a megkésettségből eredő torzulásokat, a hisztéria és a hamis realizmus végleteit. Az 1948-as Zsidókérdés Magyarországon a népirtásért viselt magyar felelősséggel nézett szembe, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás fejlődés a magyar balsors bibliája, ebben úgy vélte, a XIX. századig a krízisekből való meddő kitörési kísérletek alkati torzulásokat hoztak, a XX. században e görcsök és torzulások sodorták zsákutcába az országot. Utolsó műve, Az európai társadalomfejlődés értelme életművének szintézise.
Művei sem a Rákosi-, sem a Kádár-korban nem jelenhettek meg, külföldre sem mehetett, így neve a világban szinte ismeretlen. Feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye óriási hatással volt az ellenzéki értelmiség gondolkodására, a halála után szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyv az ellenzéki csoportok együttműködésével született meg. Életműve, szelleme bekerült a köztudatba, 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat kapott, nevét viseli kitüntetés, az ELTE szakkollégiuma, iskola, szobra 2005 óta áll a Duna-parton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése