A NYUGAT MÁSODIK NEMZEDÉKE

Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, József Attila, Németh László, Márai Sándor, Déry Tibor nemzedéke a 20-as években jelentkezett. Ezek a művészek átélték a háborút és a forradalmat, pályafutásuk pedig az ellenforradalom ellentmondásokkal teli idején indult. A társadalmi valóság felé fordulás, tárgyszerűségre törekvő, józan elemző szemlélet jellemezte őket. Saját folyóiratok megjelentetésére törekedtek: Németh László a Tanút (1932-1936) adta ki, Szabó Lőrinc a Pandórát szerkesztette.

A második nemzedék a 30-as években két részre szakadt, két irány alakult ki: egy népi és egy urbánus. A népiek a népi hagyományhoz kötődő formanyelvvel és a vidéki-paraszti élet motívumaira épülő tematikával fejezték ki mondanivalójukat. Az urbánusok a latin urbs 'város' szóból eredeztették a nevüket, éppen ezért tematikusan a nagyvárosi élethez kötődtek, a városi ember, azaz a "modern kor emberének" életérzéseivel foglalkoztak műveikben. A két csoport egymással éles vitát folytatott, amelynek lenyomatai a kortárs magyar irodalomban is megtalálhatók.

A két csoport külön folyóiratot is indított: a népi irodalom lapja volt a Válasz (1934-1938), míg az urbánusok a Szép Szóban (1936-38) publikáltak. A folyóiratok azonban nem lettek az ideológiai nézetek szócsövei: találunk átfedéseket, sőt, nem ritka jelenség, hogy egy-egy szerző mindkét lapban publikált.

A népi írók - Edélyi József, Illyés Gyula, Sinka István, Gulyás Pál, Kodolányi János, Féja Géza, Németh László, Tamási Áron, Szabó Pál, Darvas József - nemcsak szépirodalmi tevékenységet folytattak, mozgalmuknak politikai célkitűzése is volt.
Mozgalmuk szellemi előzményeit egyfelől Ady, Móricz, másfelől Szabó Dezső munkásságában találták meg. Művészi-írói programjuk meghatározó tényezője a nép felé fordulás volt. Ez a törekvés a polgári fejlődés elmaradottsága miatt válhatott időszerűvé, a parasztság helyzete, a földkérdés volt a magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémája. Munkásságuk legtermékenyebb időszaka 1935-38 közé esik. Ekkor születtek a legjelentősebb szociográfiai művek (Illyés: Puszták népe, Szabó Zoltán: A tardi helyzet, Veres Péter: Az Alföld parasztsága, Erdei Ferenc: Futóhomok, Féja Géza: Viharsarok, Kovács Imre: Néma forradalom). Irodalmi értékeinél fogva kiemelkedik közülük Illyés műve.

A népi írók csoportja 1938 után felbomlott, polarizálódott. Bizonyos írók munkáiban a korszerű demokratikus törekvések provinciális elemekkel keveredtek, s néhányan közülük a kor téveszméinek hatása alá kerültek ("kollektív lelkiség" misztikus elmélete, a faji gondolat).