Orbán: Magyarországnak el kell kerülnie a görög utat

A miniszterelnök a külképviselet-vezetői értekezlet első napján, a Külügyminisztériumban azt mondta: Magyarország nagyon súlyos veszélyhelyzetbe sodródott az elmúlt három hónapban az euróválság miatt.

Úgy fogalmazott: az ősz nehéz, a szuverenitásért folytatott küzdelemmel teli időszak lesz. A kormányfő szerint folytatni kell a több mint egy évvel ezelőtt megkezdett változásokat, különben Magyarország visszasodródik a görög útra, és pénzügyi spekulánsok miatt elveszti szuverenitását. A Görögország jövőjét meghatározó döntéseket már nem Görögország hozza, Magyarországnak ezt az utat mindenképpen el kell kerülnie - tette hozzá.

Orbán Viktor hangsúlyozta, hogy ehhez több gazdasági intézkedésre lesz szükség, és ősszel el kell fogadni a még hátralévő sarkalatos törvényeket is. Úgy vélte: ha ezt a munkát nem végzik el idén, jövőre már csak sokkal rosszabb hatásfokkal nyílik majd rá lehetőség. Ez azt jelenti, hogy rég volt olyan nehéz időszaka a magyar társadalomnak és közéletnek, mint amilyen a most következő ősz lesz - jelentette ki.

Európa számos országa a magyar példát követi

A miniszterelnök szólt arról is: Európában mára bevetté váltak azok a nem ortodox gazdasági intézkedések, amelyek miatt a magyar kormányt az elmúlt egy évben össztűz alá vették. Orbán Viktor a külföldön dolgozó magyar diplomaták előtt hangsúlyozta: bár a bankadó miatt "kis híján keresztre feszítettek minket", mára tizenkét európai állam vezetett be bankadót. Hozzátette: azzal egy időben, hogy a különadók miatt perben áll Magyarország, egyre több európai állam ró ki különadót egyes ágazatokra, és ma már "minden második miniszterelnök munkaalapú gazdaságról beszél".

A kormányfő szerint ez azt mutatja, hogy a magyar kabinet korábban szalonképtelennek bélyegzett gazdasági intézkedései mára "mainstreammé", bevetté váltak az Európai Unióban.

Nyomás alatt marad az euró

A miniszterelnök szerint arra kell felkészülni, hogy az euróválság és az ahhoz kapcsolódó reálgazdasági válság nem múlik el a következő néhány hónapban, évben. Orbán Viktor azt mondta: az euró, az európai gazdaság nem kerül ki a folyamatos támadások fókuszából a következő 8-10 évben.

Magyarországnak arra kell felkészülnie, hogy az eurót folyamatosan támadások alatt tartó össztűz által meghatározott térben, hangulatban, politikai erőtérben kell majd végezni a munkát - hangsúlyozta a kormányfő, hozzátéve, hogy az euróválságnak, a pénzügyi válságnak reálgazdasági következményei is vannak, elsősorban a gazdasági növekedés mértéke, minősége szempontjából.

Szövetségkötések ideje következik

A miniszterelnök arra hívta fel a külképviselet-vezetők figyelmét, hogy a következő 15-20 év a szövetségkötések versenyéről fog szólni. Orbán Viktor azt mondta, az a jó külpolitika, amely nem kérdőjelezi meg a transzatlanti elkötelezettséget, de emellett a lehető legintenzívebb együttműködésre törekszik Kínával, Oroszországgal, az arab világgal vagy a felemelkedő közép-ázsiai térséggel.

A kormányfő álláspontja szerint az új szövetségek megkötésénél versenyfutás van, s aki erről lemond, kárt okoz saját hazájának. Megerősítette, a közeljövőben magyar delegáció látogat Szaúd-Arábiába.

Martonyi: lesz külkapcsolati törvény

Egy-két hónapon belül elkészül, majd a kormány elé kerül a külpolitikai stratégia, és a tárca tervei között szerepel egy külkapcsolati törvény megalkotása is – közölte a külügyminiszter a misszióvezetői értekezleten.

Martonyi János a külkapcsolati törvény szükségességét azzal indokolta, hogy átfogó szabályozást kialakítva javítsák a külügyi és a külgazdasági terület, valamint a kulturális diplomácia közötti együttműködést.

A külügyi vezető szólt arról is, hogy az ENSZ BT nem állandó tagságának megszerzése nem stratégiai célja a magyar diplomáciának, ugyanakkor már a kandidálás, a tisztség elnyeréséhez vezető folyamat is hasznos az országnak.

"Megmaradásunk a nemzeti érdek követésének eredménye"

Kövér László szerint a magyarság megmaradása a nemzeti érdek feltétlen követésének köszönhető, és erre az erőre ma is nagy szükség van.

"Létünket, hazánkat, kultúránkat csupán annak köszönhetjük, hogy harminchat emberöltő alatt végtére is a jobbakból voltak többen. Mindig akadtak elegen, akik képesek voltak áldozatokat hozni azért, hogy újraépítsék mindazt, amit balsors, idegen erők és a közöttünk élő léhák, gyávák, önzők és árulók leromboltak" - fogalmazott az Országgyűlés fideszes elnöke vasárnap a Mohácsi Történelmi Emlékhely új fogadóépületének átadási ünnepségén.

A házelnök a rendezvény több száz résztvevője előtt mondott beszédében kifejtette, hogy ismertek azok az okfejtések, amelyek az oszmán katonák menetteljesítményével, a kor technikai színvonalával, vagy logisztikai nehézségekkel magyarázzák, miért nem tudta a mindenkin ellenállhatatlanul átdübörgő oszmán birodalom maga alá temetni az egész magyarságot. Hozzátette: ismert az is, sokan pénzhiánnyal, a zsoldossereg moráljával, az európai szövetségi politikával indokolják, hogy a Habsburgok sikertelenül próbálták birodalmuk örökös tartományává tenni Magyarországot.

"Távol álljon tőlünk, hogy ezeket az érveket lesöpörjük az asztalról, de ne is menjünk el szó nélkül mellettük. Hiszen egy tényezőt, egy hideg fejjel ki nem következtethető, pontos számításokkal nem mérhető összetevőt mindegyik figyelmen kívül hagyott. Ez pedig éppen az az erő, amelyre ma is nagy szükségünk van: a haza iránt elkötelezettség, a közös sors vállalása, a nemzeti érdek feltétlen követése" - hangsúlyozta a politikus. Kövér László úgy vélte: ennek az erőnek köszönhető, hogy az államiság ugyan megszűnhetett 150 évre, az ország darabokra szakadhatott, de a nemzet nem adta meg magát. "A nemzeti érdek feltétlen követésének köszönhetően ma ugyanott állunk, mint a mohácsi vitézek és ugyanazon a nyelven beszélünk, mint a csata előtt istenhez imádkozó harcosok" - mondta.

Kövér László szerint ma már földünket nem dúlja háború, nem tapos rajta megszálló katona csizmája, mert a harc ma már nem terepen és nem fegyverekkel zajlik. Kétség azonban ne legyen - jegyezte meg -, hogy látható vagy láthatatlan hatalmak ma is sorsdöntő kihívások elé állítják az országot. Ezeknek most sem kisebb a tétje, mint alávetettség vagy függetlenség, nyomor vagy tisztes jólét, egy újabb rabiga, vagy szabadság. "De ma is vannak, akik a legreménytelenebb helyzetben is vállalják a küzdelmet, akik tudják, cselekvéseiknek akkor van igazán értelme, ha azok mozgatórugói mélyebben vannak, mint személyes ambícióik, s céljaik is magasabban találhatók, mint az aktuális siker" - fogalmazott.

A történelmi kérdés ma sem kisebb - mutatott rá -, mint közel 500 évvel ezelőtt: vajon a sorsdöntő pillanatokban többen maradnak-e, akik az összefogás parancsának engedelmeskedve áldozatot hoznak a hazáért, de legalább is teszik, amit tenniük adatott.
"Történelmünk arra tanít bennünket, hogy helyezhetjük küzdelmeinket bármely európai, vagy még tágabb összefüggésbe, bajainkban csak magunkra számíthatunk. Ha meg mégis mások segítségére szorulunk, abban nem sok köszönet szokott lenni, a segítség árát sokszorosan meg szokták velünk fizettetni. A saját sorsunkért viselt felelősséget nem érdemes tehát másokra ruházni, mert csak a szabadságunkkal együtt válhatunk meg tőle" - mondta. Kövér László hangsúlyozta: biztosnak kell lennünk abban, hogy a magyarok helytállása ismét megmenti az országot az utódainknak. Lesznek, akik magukban hordozzák és továbbadják a magyarság szívós, állhatatos, győzelemre termett lelkületét, lesznek, akik ezt minden körülmények között csak azért is folytatják, hogy Magyarország újra erős, gyarapodó, önbizalommal teli ország legyen.

Boross Péter volt miniszterelnök, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke arról szólt, hogy szembe kell néznünk saját történelmünkkel. Úgy vélte, hat évtizede kezdődött a nemzet történelmének torzítása, valótlanságok állítása, a leminősítés, a nemzettudat rongálása. Megítélése szerint a mohácsi emlékhely új fogadóépületének átadása jó alkalom arra is, hogy hangsúlyozzuk: vissza kell térni ahhoz az erős nemzettudathoz, amely ezer éven át megtartotta magyarnak ezt a nemzetet.
"Akkor van helyünk rokontalanul ezen a földön, ha erős bennünk az elhatározás: soha többet nem engedjük meg, hogy kóros szellemi ártalmak érjenek bennünket, és olyan magasra emeljük a fejünket, amilyet történelmi sikereink, a megmaradás csodája miatt joggal megérdemlünk" - hangoztatta.

Szekó József fideszes országgyűlési képviselő, Mohács polgármestere ismertette, hogy az emlékhely fogadóépülete 475 millió forintból, a mohácsi csata 485. évfordulójára készült el, és benne korszerű, interaktív módszerekkel mutathatják be az 1526-os csata mozzanatait, az esemény előzményeit és következményeit. A Vadász György Kossuth-díjas építész által tervezett húsz méter átmérőjű, üvegkupolával fedett, koronát formázó négyszintes létesítmény állandó és ideiglenes kiállításoknak ad helyet, de van benne látogatóközpont, rendezvényterem és információs pont is. A beruházás keretében felújították a sírkertet, a környező erdőkben tanösvényt, íjászpályát és parkolóhelyeket is kialakítottak.

A polgármester utalt rá: mindez része a Duna-Dráva Nemzeti Park, a siklósi és a mohácsi önkormányzat mintegy 1,4 milliárd forintos, a térség turisztikai vonzerejének növelését célzó programjának. Ennek keretében Mohácson vízi sporteszköz- és kerékpárkölcsönzőt nyitnak, bővítik a borturisztikai szolgáltatásokat, Siklóson pedig részlegesen felújították a várat. A fogadóépület átadása előtt Mohácson szentmisét tartottak a fogadalmi emléktemplomban a csata 485. évfordulója alkalmából, majd megkoszorúzták az ütközetben elesett II. Lajos szobrát.

(MTI-fidesz.hu)

Pavlov professzor kutyái

Korunk 1927 November

„Uraim”, kiáltotta Pavlov professzor s olyat csapott öklével az asztalra, hogy az egész katedra megingott bele, „uraim”, kiáltotta Pavlov professzor felindultan, mert a szovjetkormány elleni kirohanásainak egyikét néhány hallgatója tiltakozással fogadta, „uraim”, kiáltotta Pavlov professzor egy csökönyös aggastyán minden fiatalos hevével, – de előadásainak nyugodt részében is mindig uraim-at és sohasem elvtársak-at szokott mondani –, „uraim, a tudománynak joga van azt is kimondani, ami ellene szól az uralkodó államformának”. Ehhez tényleg megvan a joga a tudománynak. Amióta azonban a világon egyetemek vannak, aligha élt valaki tanszéken ezzel a joggal progreszszív értelemben, mert a reakciós kormányok jól védekeznek, amennyiben nem tesznek professzorrá olyat, aki nem ért egyet az állam alkotmányával s amennyiben attól, akiről kisül, hogy ellenség, a legkiválóbb ürügyekkel szépen megvonják a tanárkodás lehetőségét. Amikor Iván Pjotrovics Pavlov, Oroszország legnagyobb tudósa és általában a legnagyobb biológus, egy nyilvános előadásában ismételten mértéktelenül támadta a szovjetrendszert, egy népbiztos eképp válaszolt a sajtóban: „Igaz, semmit sem tehetünk Iván Pjotrovics ellen, mert mi vagyunk az egyetlen állam a világon, amely tudományos elmélet szerint jött létre s így tisztelnünk kell a tudomány minden komoly képviselőjét, még ha ellenséges érzülettel viseltetik is irántunk. Igaz, nem tehetünk semmit Iván Pjotrovics ellen, mert mi vagyunk az egyetlen állam a világon, amelynek kormánya nem arisztokratikusan veleszületett vagy katonailag kiszolgált vagy hivatalilag kiült „érdemekkel” bíró emberek kezében, hanem a tudomány és a munka képviselőinek birtokában van és ennélfogva tisztelnünk kell Ivan Pjotrovicsban a tudomány és munka érdemes képviselőjét. Mindazonáltal ócska és méltatlan trükk volna, ha tehetetlenségünket abban engednénk kicsúcsosodni, hogy kutatásainak eredményét egyszerűen legendássá ferdítjük és ránk nézve kedvezőnek minősítjük, még ha nem volna is az. Annak azonban, aki csak egy kicsit is konyít a reflexológiához, mégis azt kell mondania, hogy a materialista történelem-felfogás, a marxizmus mellett sohasem létezett még egyértelműbb, kísérletileg pontosabb bizonyság-tétel, mint Iván Pjotrovics Pavlov élete munkája. Ez a nagy tudós politikai gyermek, aki nem látja, hogy mindaz, amit alkot, víz a mi malmunkra”.

De uraim, ütök most már én az asztalra, távozzunk a politika területéről s menjünk be Pavlov professzor laboratóriumába. Ez már nem az akadémia házában van, ahol annak idején, mikor a tanár úr barátai voltak uralmon, hat sötét szobácskából állott, hanem a Vasziljevszkij Osztrov egy óriási épületében tizennyolc munka-, laboratóriumi és operációs helyiséggel és Németországból hozatott új műszerekkel; kitűnően el vannak helyezve az összes munkatársak, nem is szólva a kutyáról, amely ötven példányban van képviselve s amelynek számára az udvarban külön házat tartanak fenn kiszolgáló-személyzettel. Az intézet csupán arra szolgál, hogy a nagyagyat, különösképpen pedig a nagyagy kérgét fiziológice kutassa, a központi idegrendszer legfelsőbb részét, amelytől összes lelki jelenségeink függenek. Egészen 1900-ig az emésztő-csatorna fiziológiájával foglalkozott Pavlov professzor, míg az új évszázad kezdetétől a feltételes reflexek vizsgálatának szentelte magát, egy új metódusnak, amely az orvos- és természettudomány sok ágában s túl ezeken a megismerés tudományában valóságos forradalmat idézett elő. Ennek a módszernek a révén a pszihiátria, pszihológia, pedagógia szilárd alapokat nyertek és megszűntek tisztán határtudományok lenni. A reflexológiából ki van kapcsolva minden szubjektivitás és csakis az objektív megállapítások érvényesek. Pavlov már az emésztő-csatornán való munkálatai közben eljutott az úgynevezett pszihikum mérhetőségéhez, talán azáltal, hogy megtalálta a praktikus igazolását az „összefut a nyál a szájában” kifejezésnek (ugyanúgy, amint Freud Zsigmondot a „nem jön a nyelvére a neve” frázis tudattalanul az elhibázások, elszólások rendszeréhez vezette). Pavlov mindenesetre látta, hogy a nyál, ami egy étel vártában (csak étvágy, nem éhség esetén) a szájban összefut, minőségileg különböző, hasonlóan ahhoz, ahogyan félelmi vagy erotikai izgalmaknál az ismert fiziológiai hatások adódnak elő. Ettől a megállapítástól már csak egy lépés kellett a képzelet erejének az általa előidézett fiziológiai változások mérése által való kifejezéséhez.

Megkülönböztetésképpen a veleszületett reflexektől, mint például egy ütés alkalmával az összehúzódás, fizikai kimerültség esetén az ásítás vagy egy sérülésnél a feljajdulás, a gondolatilag kiváltódott hatásokat Pavlov feltételes reflexeknek nevezte el. Ezek nincsenek meg születésünknél, tapasztalataink összegeződését képezik és a nagyagykéreg részvételével eszközlődnek, amely Pavlov szerint nem valami titokzatos lélek hordozója, hanem a különböző reflekszek szerve: a táplálkozási, nemi és védekezési reflexeké. Innen van, hogy szerinte az emberi cselekvés kauzalitás-láncolatába nem kapcsolódnak tudatbeli folyamatok, hanem legfeljebb csak, mint kísérő jelenségek haladnak a teljesen a fiziológiaiban lefolyó processzusok mellett. Valóban nehezen gondolható el valami anti-idealisztikusabb, valami anti-individualisztikusabb, valami materialisztikusabb, mint a fanatikusan antimaterialista Pavlov tanai.

A tapasztalatból származó hatások mérésére Pavlov gerjesztő-készülékeket konstruált s ezekkel kutyákon az úgynevezett krónikus kísérleteket végzi. Ezek a kutyák már 12–15 esztendeje állanak szolgálatában, mind házőrző kutyák, véletlen fattyúi mindenféle fajoknak, – mert minél kevésbé bonyolult egy lény, annál könnyebben mérhetők a differenciálódásai. E kuvaszok mindenikének bal füle alatt fisztula van bevágva úgy, hogy a bal fülnyálkamirigy váladéklefolyása kifelé történik. A kutyák egy higiénikusan épített, jól szellőztetett ól negyvennyolc tágas fülkéjében laknak, egyrészt mert ez kijár az intézet régi munkatársainak, másrészt pedig, mert ezeknek a kutyáknak az élete nagy fontossággal bír a reflexológiára nézve; tapasztalataik felépítménye ugyanis pragmatikus pontossággal fel van jegyezve.

Amikor kezdetét veszi a munkaidő, az udvaron és lépcsőházon át a laboratóriumba vezetik őket s ott megkötik egy helyiségben, ahol aztán türelmetlenül várnak a kísérletek megkezdésére; egyszer-egyszer hozzájuk megy egy alkalmazott és azt kérdi Vodkától: „Hogy nevet az ember?”, mire Vodka vigyorgásra húzza el a száját. Amint azonban az operációs termekben rendbe hozták a műtőasztalokat, megtöltötték az etető-tálakat, előkészítették a skálákat és íróeszközöket, eleresztik a kutyákat s ezek elrohannak, mindegyik a maga termébe, mindegyik felugrik a műtőasztalra, bedugja fejét, sőt törzsét is a hevederbe, amely tartani fogja és mohón várja, hogy feszesre kössék, pofája fisztulájába egy kis üvegballont dugjanak és azt hermetice beerősítsék, végül pedig az ajtót bezárják. Hogy ugyanis sem a megfigyelő, sem a megfigyelt figyelme el ne terelődhessék, a fiziológus egy zaj-áthatolhatlan helyiség előtt dolgozik, amelyben a kutya van. Most egy Erda nevű nősténykutya van a teremnek ebben a zárkájában. Kívül a kísérletező előtt egy vízszintes csövecske áll pirosas folyadékkal, kezében gumilabdákat tart, melyekkel a villamos kronométer-csengőt és az etető-tálat hozza mozgásba.

Egy nyíláson át figyeli Erdát, amely nyugodtan áll a műtőasztalon. Megberregteti a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, tizenötször és a vörös vízoszlop gyorsan megindul a skála mentén, Erda tudja: a csengő-berregés a közelgő evés jele, nyálat választ ki a fisztulán át a kis üveg-golyóba, abból egy tömlőbe, amelyből a kiszorított levegő nyomást gyakorol a folyadékra. Erre hirtelen egy kásával teli tányér siklik a kutya szájához és Erda mohón ráveti magát; ez feltétlen reflex amely semmit sem mond nekünk. Ezután az etető-edény gépiesen eltávolítódik és Erda új jelzéseket kap; ismét összefut a nyál a szájában, az óraszerkezet ismét tizenötször berreg, de a kutyus nem kap semmit. Szünet. Erda nem olyan ostoba, hogy bedőljön, már tudja, hogy ez csak vaklárma és esze-ágában sincs, hogy nyálka-kiválasztással reagáljon rá. Alig kapcsolják be azonban a tizenhatos jelzést, Erda megint étvágyat kap és a pirosas vízoszlop annál magasabb, minél inkább közeledik a tizenötödik jelzés, amely az etető-tálat fogja hozni; a kutyák egészen élesen megkülönböztetik a zajokat, nyolcadhangokat differenciálnak, abszolút a hallásuk, ami embereknél csak nagyon ritkán található. Ugyanígy működik szagló- és tapintóérzékük, a fizikális részleteket sokkal pontosabban élik át, mint az emberek, de képtelenek a szintézisre, csak egyes benyomásokat és nem benyomás-komplexumokat fognak fel, amint ezt kísérletileg kimutatták olyan módon, hogy szín- és hangingerekkel egyidejűleg fényingereket is bekapcsoltak anélkül, hogy a kutyák észrevettek volna bizonyos különbségeket. Minél erősebb az inger, annál erősebb a refleksz is – úgy az állatnál, mint az embernél. Csak az abnormális típusoknál: idegbajosoknál, kasztráltaknál, betegeknél fordított a hatás, ezeknél egy parányi inger nagyobb izgalmakat idézhet elő, mint a tényleges fájdalom. Ha embereken végeznék ugyanezeket a kísérleteket, meg lehetne állapítani, hogy minden szó egy más méretű reflexben nyilvánul meg. Emberekkel azonban nem kísérleteznek s éppoly kevéssé kísérleteznek nemi reflexekkel. A védekezési reflexek kipróbálása céljából a kutya a jelzéseknek egy bizonyos sorozata után elektromos ütést kap, borzalmasan üvölt, ki akarja tépni magát kötelékeiből és eszeveszetten rugdalózik. A jelzéseknek egy ugyanolyan sorozata után jön a másik ütés, a hatás ugyanaz. Harmadszor adják a jelzéseknek ugyanazt a sorozatát, újból vonít a kutya a fájdalomtól, megint ki akarja tépni magát és ismét rúg-kapálódzik, – noha az ütés ez alkalommal nem következett be. Ez a képzelődés hatalma, amely ilyeténképpen pontosan kiszámítható. Az ötven közül néhánynak az emésztő-csatornájába vágták a fisztulát, a kísérlet kezdetén egy csövecskét tesznek bele és ilyen módon mérhetik az emésztési folyamat zavarait s vizsgálhatják a neurózisok keletkezésének egyik fajtáját. Krónikus kísérleteket halakon is végeznek, amelyeknek a reagálását a fiziológus úgy figyeli meg, hogy többek közt csengetéssel hívja őket az etetéshez, amit egyébként a kínaiak már sok évszázaddal ezelőtt megtettek.

Pavlov professzor kutyáinak, az állandóknak, jól megy a dolguk. A fisztula nem fájdalmas, a kísérlet kellemes mert ételt hoz, tudjuk, hogy a kutya maga rohan a műtőterembe és áll be a hevederbe, sőt a Vodka kutyát nevetni is láttuk. Vannak azonban mások is, idegen udvarokról hozott kutyák, amelyeken nem krónikus hanem éles kísérleteket, viviszekciót végeznek. Egy operációs asztalon, amely – ugyan mit használ ez a szegény kutyának? – a higiénia és antiszepszis minden finesszével van előkészítve, megfelelő narkózis után eltávolítják az állat heréjét vagy petefészkét vagy a belső szekréció más szerveit vagy bizonyos agy-részeket s ezután tanulmányozzák, milyen amputációk után nem reagál optikai vagy akusztikai jelenségekre s megfigyelik izgalmait éhség és szomjúság alkalmával. Habár ezek a tudományos kísérletek sokban hasonlítanak azokhoz a nem´ tudományos kísérletekhez, amelyeket öröktől fogva végeznek embereken és egész népeken, nemcsak háremőrökön, kórista gyereken és kardnyelőkön, nemcsak piramisépítőkön, gályarabokon és hadfiakon s habár az egyes állatokon végzett éles operációk hatásai nagyon hasonlítanak az egész néprétegeken végzettekhez, Pavlov professzor kizár minden ilyen analógiát, nem akarja, hogy ezekben a dolgokban az állatról az emberiségre következtessenek, – nekünk is zárnunk kell hát sorainkat....

(Fordította Krizsán Sándor.)

* Egon Erwin Kisch „Der rasende Reporter in Russland” címen most megjelent új könyvének egy fejezete az alábbi cikk.

E. E. Kisch ma nemcsak Németország, hanem egész Európa legkitűnőbb „száguldó riportere”, aki túlszárnyalja a francia Jules Sauervein-t is. Gazdag felkészültségű, bámulatos megfigyelő-tehetségű ujságíró, akinek minden írása igazi gyöngye az értékes, irodalmi színvonalú riportázsnak. Ez a könyve is szenzációt kelt Németországban, noha a szovjetek tízesztendős országáról egész könyvtárnyi literatura jelent már meg, főleg az utóbbi években.

A Nyugat második nemzedéke

Az első világháborút követő években jó néhány fiatal költő tűnt fel irodalmunkban. Világnézetüket erősen meghatározta a vesztett háború és a megdöntött forradalmak után nemzeti méretűvé vált pesszimizmus, lírájukra a Nyugat hagyománya mellett legalább olyan erővel hatott az avantgarde, nem is annyira annak hazai változatai, mint a világirodalomban robbanásszerűen feltűnő különféle izmusok.

E nemzedék már születése pillanatában sem volt egységes. Ami bennük közös: "készen kaptak egy nagyszerűen megújított nyelvet, örökölték egy kiművelt modern irodalom pompás és rafinált eszközeit: nem kellett nekik mindent újra teremteni a semmiből vagy a régiből" (Babits Mihály). Ám e nagyszerű örökség legalább oly bénítóan hatott rájuk, mint amennyire ösztönző példákat rejtett. A fiataloknak, ha a maguk útját akarták járni, lázadniok is kellett, nemcsak elfogadniok. A második nemzedék története legalább annyira összefonódott a Nyugattal, mint amennyire elvált tőle: a fiatal költők folyvást igyekeztek megteremteni a maguk külön műhelyeit, ahol függetlenül, nyomasztó ihletők nélkül teljesíthetik ki tehetségüket. S talán épp e makacs különutasság a magyarázata annak is, hogy nemcsak kaptak elődeiktől, hanem adtak is nekik: a népiesség megújításával próbálkozó Erdélyi József vagy Illyés Gyula szintézisteremtése egy időben Babits Mihály költészetét is megérintette, Szabó Lőrinc makacs individualizmusa és szívós költői fegyelme kivételes hatást gyakorolt a fiatalabb lírikusokra.

A második világháború pusztításai talán e nemzedéket tizedelték meg leginkább. Mégis kiemelkedő költőire kivételes szerep várt az új korszakban. Részben azért, mert a modern magyar irodalom kezdeményező nagyságai korábban meghaltak; nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk, hogy tagjai között találjuk Illyés Gyulát, aki személyében és szerkesztői munkásságával is a Nyugat eszményeinek folytonosságát jelképezte. Semmiképpen sem véletlen, hogy a felszabadulás utáni magyar líra legizgalmasabb, legfontosabb vitái épp az ő személye és költészete körül kristályosodtak ki. Nem kevésbé szenvedélyes eszmecserék középpontjába került Szabó Lőrinc; az ő költői útja és útvesztése hosszú évekre megosztotta a kritika amúgy sem egységes táborát, s amikor hallgatásának évei után újra belekerült irodalmunk áramába, a művével való számvetés, a vele kapcsolatos állásfoglalás új energiákat szabadított fel.

{167.} A "második nemzedék" szerepét és jelentőségét az a tény is növelte – s erre már Babits Mihály ráirányította a figyelmet az 1932-ben megjelent Új anthológia bevezetőjében –, hogy költői nem az egyéniség kultuszát igyekeztek lírai vezérelvükké tenni, hanem épp ellenkezően: a közösségi eszmény szolgálatát. A megváltozott politikai helyzetben találta meg költészete igazi kiteljesítésének lehetőségét például Fodor József, új színekkel gazdagodott Berda József poézise; történelem és alkotói szándék találkozása szabadította fel a Nyugat körében inkább esszéíró Keresztury Dezső líráját.

Már jeleztük, hogy e generáció jóformán pályakezdése pillanatában sem volt egységes. A kiemelkedő költők mellett – mint az irodalomban általában – megbízható, átlagos színvonalú lírikusokat is magába foglalt, kiknek szerepe és a felszabadulás utáni költészet fejlődésében betöltött helye mégis igen fontos, hiszen töretlenül őriztek és adtak tovább egy olyan lírai ideált, mely az évek múlásával élő hagyománnyá, útmutató líratörténeti jelenséggé vált.

Imecs Béla (1898–) is ennek a nemzedéknek volt kevés szavú, tehetséges költője. Első verseivel 1921-ben a kolozsvári Pásztortűzben jelentkezett, 1923-ban Havasalji csokrosrózsa címen adta ki kötetét. 1924-től a Nyugat közölte rendszeresen míves, impresszionista, változatos formájú, finom hangulatokat megörökítő verseit, szonettjeit (Keserűség, Mély könnyek útjain ..., Fohász a naphoz, A múlt dicsérete). Több antológiában, köztük Babits Mihály Új anthológiájában is szerepelt műveivel. Műfordítóként 1945 után is jelen volt az irodalmi életben, a kortárs világirodalomból ültetett át a Nagyvilág, az Alföld, a Tiszatáj és más folyóiratok számára verseket. Önálló új kötete nem jelent meg.

József Attila és kortársai

József Attila nem vált - nem válhatott - az irodalmi élet elsőszámú szereplőjévé, mint korábban Petőfi vagy Ady, akikhez hasonlítani szokássá vált utóbb. Mindenekelőtt nagyon más idők jártak ekkor, mint a reformkor vagy a századelő idején: az irodalmi és a politikai élet (e kérdés kapcsán mindkettő fontos) merőben más lehetőséget kínált a két háború közötti időszakban.

Ekkor már olyan méretű lett a megosztottság, hogy nem volt megvalósítható az irodalmi életben a Petőfiéhez vagy Adyéhoz mérhető, tehát az írótársadalom többsége vagy akár csak a progresszív tábor által támogatott vezető szerep. A háború után indult nemzedék legjobbjai sem kerülhették el, hogy az egymással versengő csoportok és mozgalmak egyikének-másikának tagjai legyenek, sőt olykor akár többnek is. Volt akinek ez nem esett nehezére és olyan is, aki nem kis ellenérzéssel szánta rá magát. Példaképpen Illyés Gyula és Németh László pályájára hivatkozunk.

Kettejükhöz képest József Attila útja nemcsak változatosabbnak, hanem rendhagyónak is mutatkozik. Hol az anarchista mozgalomban vesz részt, hol a népi orientációjú Bartha Miklós Társaságban, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista párt tagja, utóbb a Szocializmus nevű folyóirat szociáldemokrata körében tevékenykedik, végül az általa alapított Szép Szó urbánus táborában, ahol „felekezeten kívüli”, baloldali-liberális platformot foglal el, s Marx és Freud összebékítésén fáradozik. Hihetetlenül mozgalmas életút; hirtelen fordulatok, kitárulkozások és bezárulások sorozata, melyek nyugtalan hősét a megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtja. Tehát a kor mélyen megosztott politikai és irodalmi viszonyai mellett a költő szellemi-lelki alkata is okolható azért, hogy nem válhatott a két háború közötti korszak magyar irodalmi életének főszereplőjévé.

„József Attila karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló, komoly és humoros lélek” - írta róla szeretettel Kosztolányi. Az egyetemista hallgatót társai különcnek tartották, a húszas évek végén íróbarátai elbűvölő kamasznak látták, a munkásmozgalomban konok, zavaros embernek ismerték. Nem akármilyen indulást mondhatott magáénak: tizenhét évesen verseskönyve jelent meg, a Szépség koldusa, melyhez előszót nem akárki, Juhász Gyula írt. A következő évben már a Nyugat hozta le verseit, s a Lázadó Krisztus miatt lefolytatott istengyalázási per szélesebb körben tette ismertté nevét. 1924 karácsonya után már a második verseskötete jelent meg. Bécsi tanulmányútja során felfigyelt rá a magyar emigráció sok neves személyisége, köztük Ignotus is, aki a Nyugat 1926. szeptemberi számában leközölte és méltatta Tiszta szívvel című költeményét, Hatvany Lajos pedig azt nyilatkozta, hogy ebből „fogják megismerni a kései korok, hogy mi történt az összeomlás utáni szerencsétlen nemzedékkel”. (Maga József Attila később a Curriculum vitae címen ismertté vált önéletrajzában büszkén hivatkozott erre, s a sors iróniájának nevezte, hogy éppen ez a vers vetett véget Szegeden bölcsészhallgató pályafutásának.)

A húszas évek végén és a harmincas évek elején olyan, különböző felfogású és pártállású emberek támogatását élvezte, mint a liberális Hatvany Lajos és Hatvany Bertalan, a polgári radikális Vágó József, a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre, a szociáldemokrata Mónus Illés, a Nyugat első nemzedékének neves tagjai közül pedig Ignotus és Hatvany mellett Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond. Igaz, nem lebecsülhető ellenfeleket, sőt ellenségeket is szerzett magának; a különféle irodalmi és politikai mozgalmakba és küzdelmekbe belebonyolódva ezt nem is lehetett elkerülni. Elsőként és legnagyobb feltűnést keltve Babits Mihályt sértette meg, amikor - Ignotus iránti szolidaritásból és Németh Lászlónak a Nyugatban megjelent vállveregető bírálatára válaszképpen - közreadta hírhedtté vált kritikáját 1930 januárjában. Később hasonló élességgel kelt ki, bár kevésbé látványosan Kassák Lajos, illetve a Gömbös-kormány reform-szólamainak felülő, Új Szellemi Frontot meghirdető Zilahy Lajos és a hozzá csatlakozó népi írók ellen.

Többszöri sikertelen próbálkozás és egy-két kérészéletű vállalkozás után 1935 őszén József Attila végre saját lapot alapíthatott, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc társaságában, Hatvany Bertalan és a még párizsi útján megismert Cserépfalvi Imre könyvkiadó támogatásával. Az elkötelezetten antifasiszta, baloldali szellemű Szép Szó szerkesztése igazi szívügye volt, s a folyóirat belső köre egyszerre volt számára baráti társaság, irodalmi műhely és eszmei közösség. Ignotus, Fejtő, s mellettük Németh Andor, Remenyik Zsigmond és a többiek nemcsak vállalták őt, hanem zászlót is bontottak mellette, úgy tekintettek rá, mint a világháború utáni időszak legnagyobb költőjére.

Kétségtelen, a Szép Szó kiállása nemcsak segítette, hanem - a rivális irodalmi folyóiratoktól, társulásoktól elválasztva - korlátozta is József Attila elismerését. De fontosabb ennél, hogy megváltozott a pozíciója önmaga előtt s az irodalmi életben: többé nem lehetett nem számolni vele. Nagy kár, hogy e kedvező fordulat túl későn következett be, akkor, amikor betegsége súlyossá, majd végzetessé vált. S az is igaz, hogy már nem érte be a lelkes baráti kör dicséretével, várta a szélesebb, meggyőzőbb visszhangot. Hiába várta.

1987-ben jelent meg a Kortársak József Attiláról (1922-1945) című, három kötetes gyűjtemény, amiből pontos képet nyerhetünk korabeli fogadtatásáról. Könnyű az utókor fölényével ostorozni a kortársak vakságát, a korabeli szektás kommunisták, Babitsék és a népi írók fejére olvasni „süketségüket”, ahogy elmentek József Attila költői teljesítménye mellett.

A József Attila-kultusz kezdetei

József Attila pártállami kisajátítása

A hivatalos József Attila-kép folyamatos átalakulása

Napjaink József Attila-képe

---

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

---

Jegyzetek

82. A reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt; a hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek is számított; a klasszicista ízlés uralmát megtörő romantikus áramlatok rohamosan növekvő társadalmi-politikai érdeklődést tudhattak maguk mögött; a népiesség pedig viszonylag széles körű társadalmi-irodalmi mozgalom volt, amely Petőfit országos szinten tette ismertté és népszerűvé. Ady fellépése a századelőn már a nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s nem lebecsülhető ellenállásba ütközött; de éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió kicsi táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket; ha nem is azonnal, de tíz-tizenöt év alatt az új városi polgárság fölismerte összetartozását az új irodalommal, és csak „a régi és az új harcát” volt hajlandó benne látni; még a radikális eszmék hívei (mint Ady) is élhettek az általánosan elfogadott - későbbi korok felől csupán nosztalgiával szemlélhető - liberális játékszabályokkal.

83. Új korszak kezdődött a háborúval, a gazdasági és politikai élet nagyfokú militarizálásával, ami folytatódott a háború után is. A forradalmak (főként a kommün) tapasztalataitól megrettent és a történelmi Magyarország széteséséért (amit Trianon szimbolizál) revánsra készülő politikai és társadalmi erők igyekeztek kitölteni az időközben leszűkült mozgásteret. A húszas évek politikáját az újkonzervativizmus, irodalmát pedig a bizonytalanság uralja. Az avantgárd lendülete megtört (legfőbb képviselői, mint Kassák Lajos, emigrációba kényszerültek); a Nyugat is a vádlottak padjára került (a Károlyi Mihály-féle polgári forradalom szellemi előkészítőjét látták benne), s bár továbbra is a legtekintélyesebb irodalmi fórumunk, az újabb nemzedékek integrálása akadozik, s már a húszas évek elején jelentkezik (elsőként Erdélyi József verseskötetével, az Ibolyalevéllel) a Nyugat forradalmára ellenhatást jelentő újnépies irányzat.

A harmincas évek változást hozott a politikában is, az irodalomban is. Az újkonzervativizmusról kiderült, hogy nem eléggé új; az olasz és a német fasizmus látványos sikereinek hatására a magyar politika gondolkodás is radikalizálódott: elsőként Gömbös Gyula miniszterelnök hirdetett meg jobboldali reform-politikát; a nem hivatalos szférában pedig gomba módra szaporodtak el a kisebb politikai csoportocskák, amelyek vigyázó szemeiket mindenekelőtt a nemzetiszocialista Berlinre vagy a bolsevik Moszkvára vetették. Az irodalomban viszont a harmincas évek a klasszicizálódás évtizede: még az emigrációból hazatérő Kassák Lajos is kötött formájú verseket ír. A társadalmi-politikai érzékenység súlyát mutatja, hogy hódít az ún. tényirodalom. Az irodalmi-szellemi életben jelentkező irányzatok legalább olyan hévvel hadakoznak egymás, mint a hatalom ellen. Mi sem jellemzőbb a kialakult helyzetre, mint az, hogy József Attila nemzedékének legjelentősebb írói csoportosulása, a harmincas években zászlót bontó újnépies mozgalom olyan kizárólagossággal igényelte magának a magyar nép ügyének képviseletét, mintha rajta kívül nem létezne más vállalkozó erre a szerepre.

84. Illyés Gyula hosszú párizsi emigrációval, baloldali és avantgárd múlttal a háta mögött kezdte pályáját itthon, később pedig Babits és a Nyugat előzékeny támogatását élvezte, mégis kezdeményezője lett a népi írók mozgalmának. Németh László egész nemzedékének szószólója kívánt lenni, ezért igyekezett megőrizni szellemi függetlenségét mindegyik irányzattal, a vele rokonszenvező Babitscsal szemben is, így vágott bele példátlan vállalkozásába, az egyedül írt és szerkesztett Tanú című folyóiratba, ám később - nem vállalva tovább a teljes magányt - csatlakozott a népi írók mozgalmához, az elveinek leginkább megfelelő társuláshoz.

85. Arthur Koestler, a magyar származású világhírű író, József Attila őszinte csodálója így emlékszik vissza az 1933-as találkozásukról őrzött képre: „Mindketten huszonhét évesek voltunk, amikor megismertem Attilát. Tősgyökeres, tiszta fajú magyar ember volt; középmagas, vékony és inas; testtartása, mint egy honvéd törzsőrmesteré. Keskeny arca volt, magas homloka, nyugodt, barna szeme, és tiszta, szabályos vonásai, melyeknek a nyírott, hegyes bajusz bizonyos merész lendületességet kölcsönzött.”

86. Koestlernek, aki maga is félelmetes vitázó volt, aligha okozott gondot, de a pesti irodalmi életben annál inkább, hogy József Attila eltökélt rendíthetetlenséggel képviselte éppen vallott politikai (vagy egyéb) álláspontját, miközben nézeteit (legalábbis kortársai így látták) túl gyorsan, illetve gyakran változtatta. Váratlan politikai fordulatai, olykor pálfordulásai nem egy korábbi szövetségesét, elvtársát, barátját idegenítették el tőle. Kivált az illegális kommunista párthoz fűződő kapcsolata fordított ellene sokakat: először amikor tagja lett, másodszor mikor eltávolodott tőle.

87.1936 decemberében jelent meg a Nagyon fáj című verseskötete (melynek még a tipográfiáját is ő tervezte), s a könyve iránt mutatkozó érdektelenséget soha nem tudta kiheverni. Nagy megrázkódtatás volt számára az is, hogy a Szép Szó által szervezett esten nem olvashatta fel a Thomas Mannt üdvözlő ódáját a rendőrség betiltása miatt.

88. Életében mintegy négyszáz kisebb-nagyobb cikk foglalkozott József Attilával, és ezek nem kis hányada politikai „botrányokról” adott hírt. Hét verskötetéről hetvenhat írás jelent meg, túlnyomó részük bírálat, de akad közöttük figyelemfelhívó ismertetés is. Legkedvezőbb fogadtatása az 1934-es Medvetánc című válogatott versgyűjteménynek volt. Ha nemzedéktársai műveinek korabeli sajtóvisszhangjával hasonlítjuk össze az övét, nem rossz az arány. Akkor ennyi elegendő volt ahhoz, hogy ismertté váljon; az utókor ítélete felől nézve természetesen szégyenletesen kevés.

A róla írók között sok neves szerző található, Németh Andortól és Komlós Aladártól Veres Péteren és Féja Gézán át Remenyik Zsigmondig és Illyés Gyuláig. Kétségtelen, volt aki alábecsülte tehetségét. Mint az őt „bagótlan Kakuk Marci”-nak látó Németh László, a „hidegségét” szemére vető Füst Milán vagy Kassák Lajos, aki a Munka című folyóirat szerkesztőjeként beavatkozott a nála megjelenő, Zelk Zoltán által írt kritika szövegébe, és - Vas István visszaemlékezése szerint - „a határozottabb elismerést kihúzta, s beletétetett néhány komolyabb fenntartást”. Akad példa arra is, hogy a bíráló álláspontja változott az idők folyamán: a liberális Komlós Aladár és a radikális nézeteket valló Féja Géza egyaránt üdvözölte József Attila korai köteteit, majd kifogásolta az 1931-es Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet körüli szövegeit, a Medvetánc (1934) megjelenése után azonban ismét a legnagyobb elismeréssel szólt költészetéről.

89. Valójában például Németh Lászlónak a Nincsen apám, se anyám című kötetről megjelent elmarasztaló kritikája koncepciózus írás, Németh László-i színvonalú, még ha nem is ismerte fel a versek értékeit. A Szabó Dezső nyomdokain induló és a szellemtörténet felé még csak tájékozódó Németh László felfogásába sok minden nem fért bele - pl. nem vette észre Babits és Kosztolányi háború utáni lírájának megújulását sem. S hasonló mondható el Kassákról és másokról is.