Az öt világrész területén.
Egy kis világ maga.Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc,amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága,mintha a föld végét
Keresné,olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok.Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom,hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok.Büszkén tekintek át
A múltnak tengerén,ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet,bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk volt a legkisebb szerep;
Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok.Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kísértete;
Föl- föltűnik s lebúvik nagy hamar
-Ha vert az óra-odva mélyibe.
Hogy hallgatunk!a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink,kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok.S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell,hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem,hőn szeretem,imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Pest,1847.február
Kedves Olvasóinknak szeretettel:Szabó Piroska
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése