Közírónak lenni: az emberiség nagy közös magánügyéről írandó, közérdekű írás(publicisztika) vállalni, közírói lelkiismerete szerint a hivatás parancsát, a banalitásnak bélyegzett nagy igazságok, a nagy sérelmek kimondását.
A publicisztika az értelmezés és a meggyőzés szándékával formált, a sajtóban nyilvánosságra hozott vélemény.Nyilvános közbeszéd.
Állásfoglalás, amely a szerző,illetve a lap véleményét közvetíti az olvasónak.
A publicisztika klasszikusainak dolgozatai azt bizonyítják, hogy az időszerű, a társadalom legégetőbb gondjait megfogalmazó,feszítő konfliktusaiban állást foglaló írások a legmaradandóbbak is. Azok az írások, amelyek a külső világról számolnak be;megjegyzések az egyetemesről,az emberiség nagy, közös magánügyéről.Ez volna a publicista dolga, a "közíróé".Azé, aki az esztétikai lehetőségeken túl lévő, banalitással is fenyegető nagy igazságok,közös sérelmek és fájdalmak kimondására,lejegyzésére is vállalkozik.
Nem hiszem, hogy Bálint Györgynek igaza van abban, hogy a segélykiáltásoknak"nincsenek stiláris változatai".
Hiszen az ő idejében, a fasizmus fenyegetése, növekvő szorítása közben bebizonyosodott, hogy Thomas Mann Európát éberségre intő flippikáitól Zsolt Béla következetesen érvelő meditációján keresztül, Bálint Györgynek az érzelmek húrján is játszó, személyes empátiáról tanúskodó, olykor költői magasságokba emelkedő jegyzetéig-milyen széles a skála. Közös, csak a felelősségérzet és az állásfoglalás egyértelműsége. Mert a kor nagy nagy publicistái mind az emberért szóltak az embertelenségben.
Az írók jelenléte, felelősségvállalása a sajtóban olyan hazai hagyomány, amely ellen a XX.század eleje óta berzenkedtek, vitatták helyénvalóságát.de ma is erőssége lehetne a magyar sajtónak.
Esterházy Péterről igazán nem mondható, hogy szépírói kudarcai vagy megélhetési gondok sodorták volna a hírlapírás felé.
Esterházy a rendszerváltás hullámverésében lépett ki a jelenségek sűrűjében felhúzott elefántcsonttornyából,hogy kimondja,amit fontosnak, közérdekűnek tart.Függetlenül attól, hogy a torony körül őgyelgők mit várnak tőle.Kimondta, hogyha egyszer el van rontva az országdolga, nem biztos ,hogy elrontották, az is lehet, hogy elrontottuk. Esterházy gátlástalanul bátor. A Hitelben, az Élet és Irodalomban,illetve ma már több kötetben is olvasható újságcikkei minden nagyképűség nélkül viselt szellemi fölényről, elkötelezetten demokratikus gondolkodásról,mindig célba találó iróniáról és kifogyhatatlan nyelvi ötletességről tanúskodnak. Ki meri mondani, hogy hiába köt valaki a tolla hegyére is piros-fehér-zöld pántlikát, azzal ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott, vagy sábeszdekli. A toll hegyén -egy kevés téntának kell lenni, és persze megfelelő témának.
Folytathatnánk a szemléltetést pályatársak publicisztikai leckéivel,barátok, kollégák példaadó,tanulmányozásra érdemes írásaival.
Néhányat mégis kiemelnék.
A fiatal Ady Endre-ismeretlen vidéki hírlapíró-publicisztikája: verseivel egyenértékű prófécia.
Amiben minden kortársáénál különb,az a társadalom és a közélet lényeges kérdéseiben való eligazodás biztonsága, a politikai felelősségvállalás és morális szenvedély elválaszthatatlan egysége. A napi aktualitás és a történelmi időszerűség csak utólag válik el: a magyar ugar helytartóit, a sötétség lovagjait támadó sajtóflippikák sorozatban kordokumentumokká szerveződnek,újságírói életművé kerekednek.
A megújuló politikai csatákban a költő politikus racionális érvekkel és az olvasók közönyét olvasztó,forró indulatokkal vív. A hétköznapok apró igazságtalanságaiban,az osotbaság eltitkolhatatlan tüneteiben is felfedezi a feltartózhatatlan társadalmi bomlás, fenyegető rothadás szimptómáit. A cikkekben éppen úgy jelen van a költő magyarságélménye,elhivatottsága, mint a nagy versekben.
Mellette, mögötte és utána is olyan publicisták következnek, akik ha rangban nem is, a mesterség dolgában követhetők. Megfigyelhető, hogy vannak, akik elsősorban az értelemre, míg mások az érzelemre hatnak.
Érdemes megemlíteni Zsolt bélát, a magyar polgári radikalizmus egyik legismertebb publicistáját,aki eltökélten kerülte nemcsak a pátoszt,de az érzelmeket korbácsoló,nagy szavakat is. Kiváló stiliszta volt,mégis újraolvasva kötetbe gyűjtött írásait ( A végzetes toll 1993).
Úgy tűnik, nem szándékoltan egyszerű,szinte eszköztelen kifejezésmódjával,inkább bölcsen megválogatott és logikusan csoportosított érveivel óhajtott hatni.Akár egyes vagy többes szám első személyben szólt, akár párbeszédes vagy levélformát választott gondolatainak, mindig a meggyőzés szenvedélye, a fasizmus fenyegető veszedelmét leleplező szándék vezette.
Érdekes tanulságot kínál egy másik meggyőződéses humanista hírlapírónak a harmincas évek elején, a fasizmus előretörése ellen írott cikkeivel való összevetés.
Móra Ferenc, aki vezércikkíróként is maga teremtett műfajt önmagának, a ráció logikáján túl a szimbólumok szuggesztivitásában bízik.
Vak ország alattvalóinak szabadságküzdelmét idézi a vezércikkében a mese, ami a fasizmus fenyegette, önmagukat kiszolgáltatottnak,tehetetlennek és vaknak érző emberek biztatását szolgálja. (A hajnal ellen).
Régi, gyerekkori játékot idéz, amikor sínekre helyezett krajcárral próbálták kisiklatni a vonatot, de a várt szenzáció soha nem következett be, mint ahogy a demokrácia kincses vonatát kisiklatni készülő diktátoroknak sem sikerülhet- a szerző reményei szerint -feltartóztatni vagy visszafordítani az emberiségnek azt a vonatát,amelynek "világosság a végállomása".
